Pui de baltă.

Valamikor, idővel lassan kezdtem integrálódni a rám erőszakolt nemzeti rendbe és eljutván odáig, hogy magam kerestem a kenyerem, hiszen meg tudtam értetni magam a környezetemmel, számomra idegen nyelven.
Bár, beszéltem románul, de a mai napig is magyarul gondolkodom, viszont egyből le is fordítom a mondani valómat.
Adott alkalommal, a dolgom úgy kívánta, hogy a Duna deltában volt intézni valóm és az éjszaka is ott ért. Tulcea, volt a neve a kis városnak, ami a delta egyik ágán terült el, bár a „város” kifejezés elégé nagyképűen volt nevesítve! Ugyan is, a házak falai veszőből font, sárral tapasztott épületek voltak. Persze volt téglából is a jobb módú csóróknak, kisiparral ellátva úgy, mint étterem, csónakjavító, asztalos műhely, stb.
Egy ilyen „étterembe” mentünk vacsorázni többedmagammal, ahol elébem téve a menüt, kiválaszthattam a megkívánt fogást. Hal, volt minden mennyiségben, amit én a számba nem veszek, lévén hogy, hegyvidéken nőttem fel. Meg „mamaligucá” minden formában, de azt sem szívelem. Viszont feltűnt nekem, ez a „ Pui de baltă.” – amit ha, magyarra fordítok, - én, nagy tudású román értelmiségi, úgy jön le, hogy „mocsári csirke”. Gondoltam, az rossz nem lehet, biztos valami vízi szárnyasról van szó?! Rendeltem! A román kollegák egy szóval sem tiltakoztak, gondolván, hogy tudom, mit akarok enni. Mikor kihozták, egy kissé gyanakodva néztem, hogy csak combja van kirántva, de gondoltam, nem valami nagy szárnyasról van szó, hanem, pl. szárcsa, vagy bíbic, és a többi részét nem érdemes kirántani. Finom volt, és egy egész tálal! Mindenki vett belőle, gusztusa szerint. Mellé, krumpli püré, ami drágább volt, mint maga a hús?! Gyanús volt kisé, de az előtte elfogyasztott homoki bor, elaltatta a gyanakvásom és alaposan elláttam a gasztronómiai szükségletemet. Míg nem, a kurbli társak, el nem kezdtek, vartyogni meg brekegni és le nem esett nálam a tantusz, hogy ezek békát etettek velem?! Mintha, egyszerre robbant volna valamennyi béka comb, akkorát rúgott a gyomromba és rohantam a Duna partjára, ami nem volt messze, hogy visszaadjam a Dunának az elrabolt lakóit, a halak nagy örömére! Utána is felfordult a gyomrom, ha valaki elkurotyolta magát a közelemben.
Telt az idő, s magam is jó szakács lettem, részben kényszerűségből, részben mert, szeretem a hasamat. Egyszóval, már rutinos gasztronómus lévén, „edd meg a mit főztél” alapon, jóval később, elkerültem Pestre, egy „sürgős menetelésem” alkalmából és itt próbáltam kiélni főző tudományom hasznosságát.
- Munkásszállás, új körülmények, bőséggel ellátott üzletek, mi szemnek, szájnak ingere, ahogy mondani szokták. Igen ám, de az erdélyi román viszonyokhoz szokott ismereteimnek, igen csak eltérő látványosság, meghozta a maga gyümölcsét!
- Néhány, nálam sokkal fiatalabb gyerekkel kerültem össze, egy lakásba és némiképp a szárnyaim alá is vettem őket. Ezek a fiuk, családtól elszakadt gyerekek voltak, kisé bizonytalanul igazodva a felnőttek világában. Megpróbáltam, takarékosságra figyelmeztetni őket és amolyan családi közösséget kialakítani ezen „laktanyán” belül.
Felajánltam, hogy hétvégén én főzök az egész bagázsnak és olcsóbban, jobbat, mint amit a talponállóban kapnak, s még hozzá itt helyben. Nagy volt az öröm, hogy ilyesmire vetemedtem, ezért mindenki bevásárolta az általam felírt hozzávalókat. Paprikás csirkét szándékoztam készíteni, nokedlivel. Ugye az jó kiadós, könnyű készíteni és sok edény sem kell hozzá. A nokedlit, viszont leegyszerűsítettem egy köret tésztára, amit magam mentem bevásárolni a közértbe.
A közértbe minden volt és annyi köretnek való tészta, hogy a bőség zavarában meg sem néztem, melyiket miként kell elkészíteni. Hiszen, amúgy is gyakorlott szakács voltam már! Kiválasztottam egy nekem tetsző tasakot, jó nagyot, mert sokan voltunk, legyen elég a „családnak”! Minden ment, ahogy elő lett írva. A hús is jól sikerült, zaftos is volt, már csak a víz kellett forrjon, hogy kifőzzem a tésztát. Végül is, az is elkészült! Olyan jó pergősre sikeredett, még örültem is neki, hogy nem áztattam el. Hanem, mikor evésre került sor, hát a tészta úgy kiugrált a villa alól, hogy az egész társaság azokat kergette, hátha még is sikerül elkapnia egy néhányat a finom húsi mellé.
No, kérem! ..ez, volt az úgy nevezett – Gumi paprikás – ami ezen a néven vonult be a magyar élelmezési iparágba, erdélyi módra!
Az történ, ugyan is, hogy ezt a tésztának nézett valamit, nem kifőzni, hanem bő olajban kisütni illett volna, ha még fogyasztani is akarjuk és akkor valami, chipsszerű krumplis tészta formájában, még élvezhető is!
Utólag, már elolvastuk, és rájöttem, hogy nem minden tészta az, ami annak látszik, de a lakótársak nem alkalmaztak többé szakácsnak. Nem minden sikerülhet az életben! ?? :)
Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2017. február 19. Szerkesztette: Sztankovics István
Nézettség: 173


   


Tetszik