Október utolsó heteiben, már várható volt az első hó fellegek megjelenése térségünkben, amit, az időjárás jósok is megerősítettek.
Az előző fuvarom, valahol kétszáz km körzeten belül lehetett, amire már nem emlékszem, de szerda délelőtt lett, lefejtve a ciszterna, és már, meg is kaptam az új útirányt.
Drágásan! Ez a kisváros, az Olt völgyében, fekszik Rímnicu Vílcea után. Körülbelül420 kmVáradtól. A Dealul Negru (Fekete hegy) hegyeivel körbe ölelve. Elég változatos terepviszonyok között megközelíthető, már maga a rakodási terület, ugyan is a városon kívül a szőlőhegyek pincéi (hrubák) között kell keresgélni a célállomást.
Másnap volt szokás indulni, de ahogy számolgattam az idővel, meg az időjárással, problémásnak találtam üres kocsival nekivágni egy ilyen útnak, tudva, azt hogy másnapra megérkezik az első hó! Tele kocsinak, a méteres hó sem állta útját, tehát visszafele biztosítva vagyok, de oda jó volna száraz úton menni. Ha, elszúrom a számításaim, a hét végére sem érek haza, sőt ott alhatok a szőlődombok árnyékába.
Némi feszültséggel, de, elhatároztam, hogy indulok! Már, érezni lehetett a levegőben a hó illatát! Puha, nyomott, páradús volt a szél is. Feltankoltam, és irány az éjszaka!
Alig hagyom el a vállalatot, látom Ferit a volt kisegítőmet a buszmegállóban! Felszáll hozzám, mert magam is a városon kellett keresztül menjek. Mondom hova megyek, és mitől tartok, s egyben megkérdeztem, nem volna e kedve velem jönni? Amilyen belemenős srác volt rögtön ráállt a dologra, csak egy telefonfülkét keressünk, hogy haza szóljon az asszonynak, ne várja hiába, - mondta.
Ferivel évek óta ismerjük egymást, és együtt dolgoztunk a traileren, Tátrán, Krazon, egyszóval össze voltunk kopva becsületesen. Sok technikai bravúrt készítettünk el úgy, hogy egész másról beszéltük közben, annyira összehangolódtunk az idők folyamán. Lehetett számítani rá, mint kollégára, mint barátra.
Miután elhagytuk a várost, Belényes környékén már, találkoztunk szembe jövő havas kocsikkal. Tudtuk, mi várható ránk a Vírfuron ( hegytető). Belényessen a tűzoltóságnál megtöltöttem 2/3 rész az első kompartimenteket vízzel, hogy legyen súly a húzó tengelyeken, de ne tudjon befagyni a mozgástól, és kiállítottam a jobb hátsó kerék fékjét, ami mindig forogva irányba tartotta a járművet megcsúszás esetén. Az első tengelyen amúgy sem volt fék (szándékosan!) mert, így irányítható maradt a verda. Így, bízva magunkba, meg a megbuherált technikába, nekivágtunk a szerpentinek, amely a nyugati Kárpátok egyik legkeményebb átjárója volt.
Volt egy ivóvíz forrás a szerpentin közepe táján. Én nem szerettem, mert úgy véltem, hogy sugárszennyezett, ugyan is, nyáron dús növényzet borította a kornyékét, míg el nem tűnt a bozótos növényzetben valahol a kövek között. Ezen a szakaszon a rádió is erősen sercegett. Nem volt alaptalan a félelmem, mert ebből a hegyvonulatból bányászták ki az uránércet! Stei, bányaváros szervezésében. Ha, sugárzott is, biztos a veszélyességi szint alatt lehetett, mert nem volt lezárva. Simán ment minden, míg nem a forrás közelébe nem értünk! Itt találtuk az első elakadt járművet, egy nyerges vontató formájában, félig elzárva az útat. Nem volt mit tenni, meg kellett állni, de sokáig azt sem lehetett, mert jön ránk az este, hűvösebb légáramlattal és befagy a leeresztő csövem a ciszternán, ami majdnem tele van vízzel. Már, legalább fél méteres volt a hó, ami továbbra is kitartóan szakadt.
Első dolgunk, hogy fel tegyük a hóláncokat. Meg sem kellett beszélnünk, Feri tudta a dolgát. Ő az egyik, én a másik oldalon, feldobtuk a láncokat. Abban az időben nem háló volt a hólánc, hanem magam szabdalta, erős húsú bányaláncot használtam, amit egy megfelelően hosszabb csavarral rögzítettem a gumikon. Így, nem verte szét a sárvédőt, ha leszakadt, hanem egyszerűen elmaradt az úton.
Ez a művelet alig tíz percet vett igénybe. - No de, hogyan tovább? Az elakadt jármű mellett, csak úgy volt hely, ha átléptetem a kocsit a sáncon, amely a forrás vizét volt hívatott elvezetni, hogy ne mossa alá az úttestet. Nem volt mély, és kibélelve betonlapokkal, tehát bíztam benne, hogy át tudom ugratni a bal oldali keréksort, anélkül hogy felakadjak.
Előre- hátra, nyomvonalat készítve a hóban, lendületet vettem és nekiszaladtunk a bizonytalannak. Néhány zökkenésen kívül, szerencsésen elhúztunk az elakadt jármű mellett, meg sem állva, míg a csúcsra nem értünk. A másik oldala a hegynek kevésbé volt annyira havas, mert a hegy maga leárnyékolta a hózáport. Simán ereszkedtünk. A hegy aljában már, fekete volt az aszfalt! Leszedtük a láncokat, és következett Déva, mely után már, viszonylagosan egyenletes a terep, egész Drágásánig. Déván, bevásároltunk, és megebédeltünk, csak úgy a motorháztetőn. S közben meghánytuk vetettük a lehetőségeinket. Már, este hat körül volt az idő. Vagy itt alszunk, és esetleg utolér a hó zivatar, s kezdhetjük elölről az egészet, vagy nekivágunk, még annak a300 km, és potom hat óra alatt végzünk vele, de legalább szárazon megyünk, jól haladva! Mondtam én, nagyképűen! - Amivel, Feri is igen csak tisztában volt, mert biztosított róla, hogy nem hagy elaludni. A vizet, a ciszternából, leengedtük és elindultunk! Tudni, tudtam de, számolni nem mertem vele, hogy egy egész napi küzdelem után, éjszaka, fáradtan nem igen fogom tudni tartani az 50km átlag sebességet. Feri, ígéretéhez híven, tartott beszéddel, ami nem eshetett különösebben nehezére, lévén amúgy is nagy dumás, elég nagy lekszikális tudást tárolva a buksijába. Azt hogy, miről beszélhetünk egy egész éjszaka, olyan hosszú ismeretség után, amivel rendelkeztünk? Már, elképzelni sem tudom! Úgy éjjel egy óra körül, már igen csak elbágyadtam, a Rába meg amúgy is tudta az utat, hát kivettem a csendes pihenőt, és kisé szenderegve, suhantunk az Olt völgyén, mikkor álmomban se jöjjön elő többet! - felharsant a bolsevikinduló. ..hogy, azt mondja. „Elvtárs a csákányt jó mélyre vágd….!” Beleálltam a fékbe! Feri, meg nagyvonalúan megjegyezte, hogy „ugye, ez csak fékpróba volt?” …hát, persze! - mondom ..talán, nem képzeled, hogy aludtam? Emígyen élcelődve, érkeztünk meg a hrubához, (oltyán pince) ahol a már, ismerős kutyák kitörő örömmel és acsarkodással fogadtak. Ettünk egy keveset, és lefeküdtünk, egy kis gyorsított alvásra, mert rövid volt már az idő reggelig.
Reggel hétkor már zörgetek, hogy álljak be rakodni. Az igénylő passzuson, Cabernet Sovinion volt meghatározva, ami egy nagyon finom bor, de a lényege, hogy édes és nehéz fajsúlyú is. No, ez ad stabilitást a kocsinak hazafelé, gondoltam, de annál kevésbé nekünk. Feri ki is használta a lehetőséget, de becsületére váljék, az értelmi szint határain belül. Nem lehetett tudni, hogy visszafelé is, nem e lesz Rá szükség. Szerencsénkre, nem volt! Dél körül indultunk visszafelé, de ekkorra, már utolért bennünket Holle anyó vergődése. Nem tudott érdekelni! Ment a Rába, mintha zsinóron húzták volna, úgy nyelte a kilométereket.
Az Olt völgyén, Coziánál aludtunk, mert nem szerettem volna még egyszer az „Elvtárs a csákányt, jó mélyre vágd!” című slágerre ébredni menet közben. Amúgy, vacsoránál a Sovinion hatására, elénekeltük kórusban, hozzácsapva a „Bunkócska, bunkócska te drága..” című hazafias indulót is. Másnap, felváltva hol erősebben, hol gyengébben havazott tovább. Az úton nem igen lehetett látni közlekedő kocsikat. Mire, a Vírfurhoz értünk, friss hó fogadott bennünket! Senki sem járt az úton, és jó román szokás szerint nem is takarították. Minek? –ha, úgy is esik!- alapon. Csak mi, és Holle anyó, voltunk aktívak arrafelé. A Rába kitartóan mászott, fél méteres meggypiros lángot, fújva a kipufogócsövön, hiszen még csak a lökhárítóig, ha ért a hó. Az emelkedő dűlés szögének köszönhetően, a túlfolyón kilöttyenő bor, véres csíkot húzott utánunk a szűz havon. Bizonyítva, nagy megelégedésünkre, hogy győzedelmeskedtünk a természet felett! Nem is volt rossz érzés!
Ilyen volt, az én Feri barátom! Aki, szintén illegálisan hagyta ott Erdélyt, három fiával, szebb jövőt és lehetőséget remélve családjának. Az idők folyamán, megkopott a barátságunk, talán mert, valamennyien változunk az öregséggel. Elfogadtuk azt, amit nyújtott az élet, de, én szívesen emlékszem vissza rá.
