|
|
|
Sztankovics István Pityu bá.
|
Blogjai
|
Archívum
-
2018 (16)
-
2017 (3)
-
2015 (1)
-
2014 (7)
-
2013 (1)
|
|
Ismerkedve óhazámmal!
|
|
| |
| |
A trianoni hadisarc egyezmény után, a leszakított térségek magyarjai, igen csak kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a térhódítók által. Viselte az elnyomást, ki hogy bírta. Nemzeti öntudatunkat csak a családon belül ápolhattuk, s mivel hogy gyarló az ember, enged a körülmények kényszerének, kezdtünk lassan beolvadni a számunkra idegen emberek közé. Bár a magyar, amúgy sem elutasító, de önön megsemmisítését nem igazán tűri. Ebben a székelyek jártak elől, amit jelen kori megmozdulásaik is bizonyítanak.
Mikor, Magyarországon megtörtént a ,,gengszterváltás" (Hofi), és elindult a dominó effektus, ez időben a román suszter ,,géniusz", már megszabadult a szovjet felügyelet alól. Úgy járt, mint a szar, a spájzban, a polcra kerülvén mindjárt lekvárnak képzelte magát. Át is alakította az egész országot egy gyűjtő táborrá. Ekkor ment híre annak, hogy Magyarország nem ad vissza, így aki tehette, élt az alkalommal. Kedvenc fenyítési formája a román észlénynek, a Duna kanálishoz munkaerőt toborozni. Magam is a szeme elé kerülvén, szintén felkértek, hogy ott teljesítsek a továbbiakban. Természetesen nem éreztem magam erre hívatottnak és visszautasítottam. Egy hétre rá, már jött is a katonai behívóm (43 éves voltam ekkor) Az idéző határidejét, már nem vártam meg, hanem megszerveztem a továbbállást, ebből a pokoli börtönből.
Az egyik kollégámmal, aki járatosabb volt a korrupciós ügyekben, mint én és ápolta is azokat. Egy szombaton, megvártuk, míg a pikétről (határőr laktanya) eltávozik a parancsnok. Majd a nevében oda telefonált a haver, megadva a kocsink számát,hogy engedjenek be bennünket a zónába, lévén ott egy fúrótorony, hogy azok mellett lévő csövekből elhozzunk néhányat a parancsnok szőlőlugasa szépítésére. A határőrség már, le volt cserélve fajtiszta oltyánokra, akik mindent elkövetek, hogy ne becstelenítsék meg hazájuk határait a szökevények, csak épen a gondolkodás esett nehezükre. (mert, hogyan lehetne mázsás, vastag falú acélcsövekből lugast eszkábálni?!) Úgy összességében, kucsmával együtt, ha voltak másfél méter darabonként, de éles tölténnyel ellátva a csúzlijuk.
Gond nélkül beengedtek egész a határsávig. A túl oldalon, már embermagasságú volt a kukorica. Átléptünk és be a kukoricásba, ott az első faluban értesítettük a magyar határőrséget, akik minden további nélkül, helyszíneltek és Debrecenbe irányítottak bennünket. Itt volt valami segélyszolgálat. Mindenki nagyon kedves volt velünk és segítőkész. Az első benyomásom az volt, hogy szalámis szendvicseket láttam a kukák körül!? Még a sétáltatott kutyákat sem érdekelte! No, gondolom ez, mégis csak egy jobb világ!
Majd, egy sportcsarnokban voltunk elszállásolva, ágynemű, párna meg pléd segítségével. Egyszer csak éjjel egy körül, hatalmas ricsaj, veszekedés, meg ami ezzel jár. Az történt, hogy átjött éjjel egy cigánybanda meg a velük járó viselkedési forma. Kimentünk hát, a kertbe és inkább egy-egy lócán aludtunk tovább. A ,,géniusz,"kontra intézkedésként, kiengedte a köztörvényes rabokat, sőt leszállította a határsávig. Így törve borsot a magyarok orra alá, mert szabadságot adtak azoknak kik, ezt kérték.
Másnap, még csodáltuk egy ideig az új Óhazánkat, majd Nyíregyházára mentünk, mert itt voltak ismerőseim. Ők is kitörő örömmel fogadtak bennünket, és mindjárt munkát kerestek valamint elkalauzoltak bennünket a városba, és ,,természetesen" náluk laktunk még egy néhány napig.
Mivel a kolléga nem valami kulturált ember volt, nem akartam szégyenkezni miatta, ezért nekiálltam albérletet keresni. No, ekkor szólalt meg a vészcsengőm!..és felfigyeltem a kapzsiságra, ami igen csak jellegzetes tulajdonság errefelé is. Volt albérlet, de olyan horribilis összegért, ami csődbe juttatott volna bennünket. Arról, nem beszélve, hogy a kollégát a jó magyar sörön kívül nem igazán érdekelte semmi.
Ötezer forint volt a bérleti díj, egy kis nyári konyhába a tyúkól mellett, két priccs meg egy asztal a bútorzat. A kettőnk jövedelme sem volt elég rá, hiszen ezernyolcszáz forint volt a fizetésünk. Pénzem az volt, mert készültem, de deficittel nem lehet gazdálkodni hosszútávon.
Egy hirdetésben megláttam, hogy a pesti Volán-Tefu, sofőröket keres. Telefonon letárgyaltuk és már jöttünk is Pestre. Itt, munkásszállást biztosított a cég, és szép kilátásoknak néztünk elébe, mert ez a cég nemzetközi fuvarozás mellett, országon belül is szállított, amihez mi is alkalmasak voltunk.
Keservesen, de megismertem a várost is, néhány hétig a térképpel a motorháztetőn tájékozódva.Szívesen megmagyarázták, hogy merre menjek, de ahányan annyi féle kép, ezért inkább magamra bíztam magamat.
A kollégától is igyekeznem kellett megszabadulni, mert egyre jobban fényezte magát, hogy ő milyen vezetőpozícióban volt ,,otthon" és okította az itteni sofőröket műszakilag Volvo szerelésből. (akkor, találkoztunk először, Volvoval) Nem mintha a magyar sofőrökre nem fért volna rá egy kis oktatás, mert igen csak felületesen ismerték a verdát a fenekük alatt, de voltak erre hívatott oktatók, nem a ,,román menekültek"?!. Mert, azok voltunk, ,,románok" ! Beszélhettem én helyesebben a magyart, mint ők, de akkor is csak ,, a román"- ként emlegetek. Nem volt ez rosszindulat, inkább tapintatlan butaság. Minket viszont, túl érzékenyen érintett. Példaként említenék egy esetet, ami ostobaságról és nagyképűségről tett tanúbizonyságot. Mikor, Pécsen az egyik kollégának elszakadt a kompresszorszíja és hívni kezdte a műhelykocsit Pestről.(?) Már megszoktam, hogy kérés nélkül nem szabad segíteni, mert valami irigységet vagy alsóbbrendűséget vált ki belőlük. Nem tudom! Azért csak, megjegyeztem, hogy milyen egyszerűen ki lehetne cserélni, hiszen van tartalékunk. Az illetőnek fogalma nem volt hogyan kell ezt csinálni, de rögtön fogja a telefont, és mondja a főnöknek (aki egy nagyszerű ember volt! -de, ez csak az én véleményem, különben mindenki utálta - mert,követelt!) hogy, ,,itt van a román is, és azt mondja, hogy tudja, miként kell csinálni." Azzal szedi nekem elő a melós ruhát, hogy fogjak hozzá. - Mondom: nem az én szíjam szakadt el, hanem a tied, miért én fogjak hozzá? De azért, mégis kicseréltem a szíjat, mert még azt sem értette, miről beszélek műszaki szempontból, - és ez egy nemzetközis sofőr volt! Mikor kész volt,ismét telefon a főnöknek és jelentette hogy megcsinálta, igaz a román is segített. Így szoktam én a magyar társadalmat, fogcsikorgatva de kitartóan.
A főnök, persze rájött az ilyen csúsztatásokra, és sok esetben rám bízta a mellék jövedelmű intézni valókat. Nem is csalódott bennem, és én is jól jártam. Végül is, nem akárki volt a tanárom a ,,Kárpátok Géniusza" személyében.
Persze, nem állítom, hogy csak negatív tapasztalatok értek, hiszen egy adott alkalommal az egyik étteremben, megtudván, hogy erdélyiek vagyunk, a zenekar eljátszotta a Székely Himnuszt. Nagyon megható volt! Ismertem ugyan, de azt nem tudtam, hogy ez a székelyek himnusza. A román iskolarendszer nem forszírozta különösebben nemzeti hova tartozásunk, így aztán csak a szájhagyomány útján tájékozódtunk eredetünk felől.
A múzeumokat, rendezvényeket, sőt még a BKV.- t is ingyen vehettük igénybe a magyarok együttérzése jeléül.
Ez a fellángoló testvéri szeretet, később hanyatlásnak indult, miután a menekültek aránya átbillent az elviselhetőség határán, mert a románok kiengedték a köztörvényes bűnözőket, és irányba állították Magyarország felé.
Ekkor kaptam olyan szemrehányást egy munkatársamtól, hogy elveszem a kenyeret a gyerekei elől! Megjegyzem,az illető sváb volt, és inkább az italozásáról volt híres, mint a szorgalmáról. Rájöttem, hogy a magyar népet nem lehet egy nemzetként általánosítani, mert olyan sok népből tevődik össze, hogy ez kizárja az egységességét. Mindenkit befogadtunk, aki igényt tartott rá, szinte feltétel nélkül. Megfordult a fejemben, hogy a múltban, nagylelkűségünk tett naggyá bennünket, de lehet, hogy ez lesz a vesztünk is a jövőt illetően! Mindez, amúgy sem rajtam fog múlni.Tehát, visszatérve a személyes problémámra, az affért lerendeztem a magam módján, felhasználva korábbi életemben tanultakat. Az illető svábot néhány hónapig gumisként (defektes gumikat javított, jogsi hiányában!) ,,tisztelhették az együtt ivó kollégái", nem nagy szánalmat tanúsítva iránta. De, legalább ihatott fesztelenül! A gyerekeit viszont, valóban sajnáltam, hogy ilyen felelőtlen apjuk van.
Előreláthatóan, magam sem bíztam az itteni szép jövőben, ezért megpróbáltam tovább állni ez ügyben, ami nem igazán sikerült, vagy, mert hiányzott a kitartásom, talán a korom is befolyásolt, arról nem beszélve, hogy annyira gazdag sem voltam,miszerint bármelyik nyugati ország igényt tartott volna becses személyemre.Talán, mert nem nyúltam elég mélyen a lehetőségek bugyrában, így aztán világviszonylatban csórónak számítottam. Mindegy! Utána vagyunk a lehetőségeknek. Magyarország még is egy biztos pont maradt a térképen ahol meghúzhattam magam. Visszajöttem, még magyarázkodnom sem kellett és úgy döntöttem itthon maradok. Talán ,,kalandvágyból" mint, ahogy Hofi mondaná. |
|
| Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2018. október 4. |
Szerkesztette: Sztankovics István
|
| Nézettség: 260 |
|
