Leszerelünk

vasárnap, 2011. július 17. 09:43

Elérkezett a pillanat, amit annyira vártunk valamennyien és lezárhattuk életünk, ránk kényszeríttet szakaszát. Ami visszatekintve nem volt unalmas, azonban annál fölöslegesebb! Mindenki levélírással lett elfoglalva, hogy idejében megérkezhessen a civil gúnyánk. Magam is ezt tettem de most nem cirill betűkkel írtam magyarul, hogy a katonai cenzúra hetekig rágódjon rajta, hanem magyar betűkkel. Annyit csak tanultak tőlünk, hogy könnyebben megértsék és nem állnak a levelem útjába, akadályozva ezzel a szabadulásom.
Meg kaptuk a batyukat! Édesanyám elküldte az egész ruhatáramat. Vagy is, azt az egy száll öltönyt és bundával bélelt ballonkabátom, amit otthon hagytam, jobb idők reményében.
Átöltöztünk! Egész jól néztem ki! A mócok divatirányzatához viszonyítva!
Mentünk ebédelni, vagy, az utolsó állami tápanyagot magunkhoz venni, mert ebédnek nem volt mondható. Találkozom a hadnaggyal, aki megszólít: Domnu (ÚR) Sztankovics! Nem hittem a fülemnek! Így csak én szoktam őket szólongatni, ha sértegetni akarom!! De nem ez volt a szándéka! Jópofizva, megpróbált rávenni, hogy több botrányt ne tegyek már, legalább az utolsó napon, ne! Megígértem, ha már ilyen szépen megtisztelt, hogy nem „mái szoldát”(hé!közlegény) címen szólított. Megjegyzem, elhamarkodottan tettem!
Ugyanakkor felmerült bennem a kérdés, hogy mitől tart ez a diszpinty, ha így megalázkodik? A vonatunk este indult (Hazafelé), addig el kellett verjük az időt valamivel.
Iszogattunk! Csak úgy mértékkel, kinek mekkora volt a mérő edénye?
Már civilben, mint említettem. Összehívtak bennünket a kultur teremben, hogy ünnepélyes látszatát keltsék a távozásunknak. A hadnagy mondott egy kis búcsú beszédet és mindenkivel sorban kezet fogott. Volna! Mikor ugyan is hozzám ért, én kijelentettem, hogy csak emberekkel szoktam kezet fogni és hátra tettem a kezem. Nagyon felháborította, hogy nem tartom embernek, pedig már többször is jeleztem neki, csak nem értette. Jellemző volt! Ki szóból, ki gesztusokból ért!
Elrohant, őrjöngve a hadtestparancsnokhoz, hogy engem tartsanak vissza még egy ideig, mert ő fizeti az ellátásomat is. Szerencsémre, a nagyfőnök nem ment bele, mondván neki, hogy „Miért?.a bolondok házába akarsz kerülni egy ilyen renitens miatt!”
Visszatekintve, megbékélhettem, volna, de ő maga adta az ötletet a figyelmem felhívásával.
Azóta a nagyfőnökre is neheztelek! Mi az, hogy „ilyen renitens" – nem is voltam akármilyen!

 

Szerkesztés dátuma: szerda, 2018. október 10. Szerkesztette: Sztankovics István
Nézettség: 442


   


Tetszik