2014

péntek, 2014. április 25. 12:54 » Kihívások!
Spitzer tanár úr.

Az iskolám erőlködése közepette, emberé faragásom alkalmából, igen sok egyéniséggel valamint nemzetiséggel találkoztam az oktatóim között.
Többek közt, Spitzer tanár úrral, aki elégé fura figura lévén, sok bosszúságot okozott nekünk, diákoknak, amit hasonlókkal háláltunk meg!
Amolyan, kis öntudatos emberke volt, elvárta a feltétel nélküli tiszteletet, felsőbbrendűségi tudatában, ami elvárható is lett volna, ha mindezt nem erőszakosan teszi.
Mi viszont úgy határoztunk, ösztönösen, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, még a tanári méltóságának tudatában is!
Mértant oktatott! Nem is rosszul, és fontos tananyag is volt a szakmánkhoz igazodva.

Ő maga, kisé komikus jelenség volt számunkra, amolyan nem túl magas, puha hájas termetével, de mindig selyem ing, nyakkendő, öltönnyel jelent meg az órákon. Kisé ábrándozva adta elő az anyagot, bár az is lehet, hogy csak a következő mondaton gondolkodott. Magyarul diktálta le a témakörrel kapcsolatos dolgokat, mert románul még nem értetünk. Ő meg beszélt vagy öt nyelvet, köztük a magyart is! A mondat végeket, nyomatékosan PONT – tal zárta, majd elgondolkodott. Ez idő alatt, mi is szüneteltettük elgémberedett ujjainkat, majd megkérdezte „hol tartottunk?” – ellenőrizve,- hogy mennyire figyelünk. Mi pedig, hogy megnyugtassuk, harsányan, kórusba üvöltöttük „hogy, a Pontnál!”
Elnézte nekünk oktondiságunkat, de ilyenkor a füleit befogta. - ..hiába, érzékeny ember volt!
Engem, még meg is dicsért egyszer, mert rendszeresítettem a képleteket, komplikáltságuk szerint, éppen egy puskához, mert hát, nem káptalan az én fejem sem, hogy annyi képletet megjegyezzen – gondoltam! Észre vette! Odajött, megnézte, és azt mondta: „semmi kifogásom a puska ellen, de ha elkaplak! – karó. Tehát, gyorsan más formát kellett adjak a puskámnak, hogy elkerüljem a lebukást. Ezt még néhányszor megismételtem, mikor rájöttem, hogy nincs is szükségem puskára, mert már kívülről tudom. Szóval, ravasz is volt a prof.

Egy téli időszakban, disznó vágás idejekor, kolbász, disznósajt stb. volt a tízóraink, kellemes fokhagyma illattal töltve be a tantermet. Ekkor jöttünk rá, hogy ez az ember az ördöggel cimborál! Behömpölygött, szokásához híven a tanterembe, majd üvöltve követelte, hogy azonnal nyissuk ki az ablakokat! Mert, „mi ez a pokolian fertelmes bűz?” – amivel őt bosszantani akarjuk, és azonnal jelentkezzen az, aki ezt tette! Felállt az egyik vidékről bejáró atyafi és megszeppenve mondta, hogy „ez csak, egy kis disznyó kalbász, amit uzsonyára hoztam” De, ezzel nem volt vége a dolognak, mert figyeltünk ám, és tudtuk, mivel lehet elűzni az ördögöt a háztól. Egy adott alkalommal, magam láttam hozzá az ördögűzéshez, és bekentem fokhagymával a katedra széleit, had szokja a kiképzést az ördög fajzatja. Meg volt rá az okom, de ezt nem részletezném, mert nem akarom antiszemitaként feltüntetni magam.
Egyszóval, nem szeretem a rosszindulatú megjegyzéseket az étkemmel kapcsolatban, pláne ha, azt másokra való tekintettel direkt a folyosón fogyasztom el. Tehát, érzékenyen érintett, hogy e miatt „büdös gojnak” nevezett, csak azért, mert ő utálta a hagymát szalonnával, ami nekem meg a kedvencem. Bár, akkor még nem tudtam mit jelent a „goj” szó, de a hangsúlyból ítélve, nem fohászkodásra utalt. Nehéz ez az együtt élés idegenekkel! Már csak, azt kéne dűlőre vinni, hogy itt ki az idegen?
- Mikor az osztályba lépett, már hadonászni kezdett „Ablakot, ablakot! – mi ez a bűz ismételten, büdös kölykei?!” …hát, kinyitottuk, de a „bűz”csak nem akart szűnni, hiszen már, a kezén meg a ruháján volt, miután leült a székére.
- Tanár úr ! (pardon: elvtárs!- mert, ez volt a megillető megszólítás! ) Ezennel kérek elnézést a méltatlan viselkedésemért, de én csak közénk akartam integrálni, a tanár urat!
De, a riasztó golyókat nem én ragasztottam a szék lába alá, amitől akkorát ugrott, hogy termetéhez viszonyítva becsületére vált. Az a Berger volt, aki mint, a fajtársa, szerette a kalbászt, és jól érezte köztünk magát. Igaz, később Kanadába vándorolt egy festék gyárat üzemeltetni, mert az, kifizetődőbbnek bizonyult, mint az esztergapad fölé görnyedve keresni meg a betevőt. Tette ezt, még abban az időben, mikor én még útlevélről álmodni sem mertem.
Nem probléma, nem hiányolom, mert minden ember a saját sorsa kovácsa. Sőt, csodálom a helyzet felismerését, és elgondolkodom a végrehajtás lehetőségén, valamint mikéntjén?!
Emígy cseperedtünk mi az ideológiák súlya alatt, tudtunkon kívül beoltva, némi faj gyűlölettel, elraktározva azt a későbbi időkre.
Végül is a tanár úr a „célnak” megfelelően tanított, úgy szakmai szempontból, mint társadalmi helyzetemből adódóan. Panaszra, nem lehet okom! ..de valami, mégsem stimmelt!?
szerda, 2014. február 5. 14:00 » Kihívások!
A „Paszulyvár.”

Meghatározó állomása volt életemnek, ahol felkészítettek felnőtt korom, rabszolga sorsára. Ez volt a váradi, Központi Szakiskola! Persze, azért ebbe nekem is volt némi beleszólásom! A nővérem javaslatára, ami így utólag helyesnek bizonyult! No de, akkor, mikor én elindultam a világot megváltani, nem az ideális megoldásnak tűnt. A nővérem, egyetemre szánt, gépészmérnöki szakra, mert vonzódtam a műszaki dolgok iránt, de nekem meg, nagyon nem tetszet a sok járulékos politikai moslékot is bemagolni a cél érdekében. Szabadságra vágytam, legalább az illúziójára! Sofőr akartam lenni, már amúgy is meg voltam fertőzve a benzinnel. Nővéremmel kiegyeztünk, végül is. Elvégzek egy szakiskolát, aztán az lehetek, ami akarok. Így kerültem a Paszulyvárba, mint fémforgácsoló inas, ami beceneve, gúnyneve vagy mellékneve volt az iskolánknak.
Azért, volt Paszulyvár, mert minden másnap paszulyfőzelék volt a menzán, és ami maradt, azt a következő napon ettük meg. Nem volt ez olyan kibírhatatlan, mint ahogy hangzik, mert nagyon finom volt, mai napig is a kedvencem. Szemes paszuly megfőzve, egy kis hagymás zsír alapon, majd besűrítve némi rántással és nyakon öntve néhány aradi, disznóhús konzervvel.
Az Aradon gyártott disznóhús konzerv volt a legjobb a térségben. Kocsonyás lében, szétfőtt disznóhús darabok, centi vastag, kristályos zsírréteggel lezárva. (Bár, némi szerencse is kellett hozzá, hogy meg is találjuk!) Friss veknivel, amit a „Gyuri csacsi” hozott minden reggel egyenesen a sütődéből, valami fenséges volt ! (abban az időben)
A Gyuri csacsi, volt az iskola szamara, aki ezt a fent említett szolgálatot ellátta, azon felül az udvaron bóklászott egész nap és a tízórait harapta ki a kezünkből ha, nem figyeltünk oda.
Mókás egy csacsi volt. Sokszor beetettük narancspálinkás kenyérrel, ilyenkor fenékre ült és lógó fülekkel, ordítva fohászkodott az égre, kérve büntetésünket, az égiektől, az egész udvar nagy derültségére.

A mestereim, nagyszerű emberek voltak! Kiváló szaktudásáról elismert, az „öregKiss”, aki ősz, fehér, szikár, kisé görnyedt hátú ember volt, de nem lehetett tőle olyat kérdezni, amire ne tudta volna a választ. Megfigyeltem, hogy mindig az alapoknál kezdte, gyorsan haladva a témakörben, míg nem, észre vette az érdeklődést a szemünkben, és innen alaposan elmagyarázta a kapcsolatos technológiát. Ezzel, a metódussal egyben ismételtette is az anyagot. Nagyszerűen tanított! Mai napig, mindenre emlékszem. Ennek, ellenére megbántottam akaratomon kívül. – A Félix fürdőben találkoztunk, mikor már, gyakorló felnőtt voltam, és sofőr. Megkérdezte; - hogyan alakult a pályafutásom? Mondom; - hogy, elhagytam a fémforgácsolást és hogy, milyen irányba orientálódtam. Kisé meglepődve mondta; - hogy „veled is fölöslegesen töltöttem az időmet, fiam!” Lehet, hogy igaza volt, de én nem akartam a négy fal között, három műszakban megöregedni, mint Ő. Sofőrként sem volt könnyebb, és különben is sok hasznát vettem a tőle tanultaknak. Sajnálom, hogy így vélekedett, de had járjam már, a magam útját ezen a világon, és ez a nővéremnek is szól! Valószínű ez amolyan generációs különbségekből adódik. Most sem bántam meg hogy sofőr lettem, bár anyagilag lehet jobban jártam, volna – de, milyen megalkuvásokkal?

A másik mesterem a „kisTöki”- már, az igazi nevére sem emlékszem, pedig a családunk ismerőse is volt! Ezt, a nevet úgy sikerült magára ragasztania, hogy minden diákját így szólította, mert nehezére esett névről számon tartani őket.
Ő volt egyben az osztályfőnököm is, keserves fejtágító politikai órákat tartva, melyre talán maga sem figyelt oda, mert fasiszták helyet, mindig faszistákat mondott. Nekünk meg amúgy is mindegy volt. Történt egyszer, hogy a hátsó padban olvasgatva óra alatt, a „Piszkos Fred a kapitány” című könyvet. Észre vette, hogy nem igazán figyelek. Oda jött, és megkérdezi, hogy mit olvasok? – Mondom, egy Rejtő könyvet. Elveszi, megnézi – és azt mondja, nem elég hogy olvasol, de még hazudsz is! – Hiszen ezt valami „faszista „ író írta! (utalt, P. Howardra) - „Tudod te fiam, hogy én még szakkönyvön kívül más könyvet nem vettem a kezembe?!” – Persze, hogy tudom – mondtam…Hiszen, látszik! Az osztály halkan felröhögött, ő meg elégedetten, mint aki valami viccest mondott, túl tette magát a konfliktuson. Ettől, függetlenül nagyszerű szakember volt, de csak megmutatni tudta a fogásokat, megmagyarázni nem. Például; a megmunkálandó anyag szikrájából (köszörűn) következtetni, milyen szögben kell megköszörülni a kést, hogy vágja is az anyagot, ne csak túrja. Így, mellőzve a táblázatot és a késköszörülő gépet, ezzel sok időt nyerve. Vagy, hova csurgassuk az emulziót, hogy a vágó él látható maradjon. (menetvágásnál ésszerű) Ezek apró dolgok, de sokat segíthetnek, a bosszankodás elkerülésében.

Az iskolaépület egy „H” alap formátumú, emeletes építmény volt. Felét mi használtuk, a másik felét a városi rendőrség. Iskolánkban, minden gyakorlatilag fontos szakmát tanítottak. Hálózati villanyszerelés, rádió-TV, kőműves, ács, víz-gázszerelő, cukrász, szakács, stb. valamint mi, fémforgácsolók.. Minden fémmegmunkáló gépre kaptunk kiképzést, de mint alap, az esztergálás volt. Végül is ez a mesterség mindent magába foglal, amit tudni kell a fémekről és azok alakításáról.
A mi műhelyünk, súlyánál fogva, az alagsorban kapott helyet. Ide rendeztek be, tíz régi típusú, szíjtárcsás esztergát, két marógépet, két gyalut, két köszörűt és egy igazi modern csúcsesztergát, a „Rangheti”! Román fejlesztés volt, de abban az időben a legfejlettebb. Későbbi munkáim során, majd mindig ilyenen dolgoztam. Nagyon jól sikerült konstrukció volt. A nevét, ing.Iosif Rangheţi tervező mérnökről kapta.
Az iskola három évig tapétázta ki az agyunkat a szakma rejtelmeivel, majd még egy év következett gyakorló inasként az „ Infrăţirea” (Testvériség) nevű, vasgyárban. Viszont itt már, kevés fizetést is kaptunk, de lehetett plusz munkát is vállalni. A már, kereső esztergályosoknak besegítve, több munkát tudtak elvégezni, s mivel normára ment a dolog, többet is tudtak keresni, megosztva velünk a plusz pénzt.

Az elméleti oktatás viszont, a Garasos híddal szemben, a törvényszék mellet volt található. Itt szenvedtünk végig minden olyan oktatást, amire soha nem volt szükségünk a továbbiakban. Elméletileg, magyar tagozatos osztályként, még a felvételi vizsgák is ezen a nyelven folytak, de a tanítás már, csak románul történhetett. Néhány tanár beszélte a nyelvünket, és segítettek is amennyire tudtak, de nekem nagyon nehéz volt az eleje. Székelyhídon, ahol az elemit végeztem, csak a rendőr volt román, de az is beszélt magyarul. Ráadásul, jó néhány fölösleges tantárggyal is meg kellett küzdenünk.
Ilyen volt az ALAH (légvédelmi okítás, atombomba ellen  ) vagy az /algebra,/ amire csak egyetemi szinten lehetett volna szükségünk. Az /elektronika,/ ami egy egészen más szakmáról beszélt. De, nem kívánság műsor volt, amit előadtak azt meg kellett tanulni, mert vizsgáztunk belőle, és ha nem sikerült, oda a három év. Ismétlésről szó sem lehetett, mert csak első évtől indult kurzus. Jaj!- még kihagytam a /politikai gazdaságtant,/ amiből egy szót sem értettem, részben, hogy románul tanultuk, meg aztán, semmi logika nem volt benne.
Volt egy Tripa Alex nevű, görög származású tanárunk, aki megsajnálva bennünket nekiállt magyarul tanulni, mert egyszerűen nem értettük a tananyagot. Ő tanította az algebrát és elektronikát. Egy felelés alkalmával, mikor hozzá sem tudtam szólni a témához, kihívott egy jobban felkészült egyedet, és én, végig hallgattam a feleletét. Azzal küldött helyre, hogy „mivel, belegyezően hallgattam, én is kapok egy elégségest.” Alaposan, neki kellett feküdjek a román nyelvnek, mert nélküle nem érvényesülhettem, ezen akart segíteni a görög tanárom, a magyar tanulásával. A harmadik év végére azért, felfejlődtem annyira, hogy behoztam a lemaradást, úgy a tananyag, mint a nyelvhasználat terén.

A tanévek végén, a minősítésért vizsga munkát adtunk! Ekkor már, bedolgoztunk más gyáraknak is, a mestereink felügyelete mellett, szerezve némi hasznot az iskolánknak is. A tételt úgy húztuk ki, hogy az alkatrész rajzok közül elvetünk egyet látatlanban. Nekem, egy vertikális fúrógép főtengelye jutott. Igen csak komplikált, mert több csapágyméret, külső- belső menet, kónusz méret, és egy modulmarós fogasléc, ékpálya marás megmunkálása is várt rám. Természetesen a Rangheti-et vettem igénybe, s mivel nem széria munka volt, három napig is eltartott mire befejeztem. Közben a marógépre is várnom kellet, szóval sorba álltunk a szerszámgépeknél, de ez nem volt mérvadó, csak az, hogy használható legyen az alkatrész, amit készítettünk. Az enyémet az óta, sem reklamálták meg, pedig már igen csak megkophatott. Az sem volt gond, ha elszúrtak valamit, legfeljebb a hiba arányában kisebb jegyet kapott az illető. Végül is a 38 diákból, 33 –nak sikerült. Nem is rossz arány, ha figyelembe vesszük a nyelvi nehézségeket.

Középen; kisTöki, és az osztálytársaim, valamint a közkedvelt Rangheti.

szerda, 2014. február 5. 17:55
Te lennél Kistöki baloldalán?
szombat, 2014. január 25. 16:31, Nézettség: 579

Sztankovics István kedd, 2013. október 15. 09:39 A hódítás!Miután, korosztályunk elérte azt a fejlettségi fokot, hogy érdeklődése az élet mocskosabb dolgai irányába forduljon, arra az elhatározásra jutottunk, én meg a korombeli barátom, hogy felfedezzük magunknak a világ árnyékos oldalát.

kedd, 2014. január 21. 15:11, Nézettség: 514

                                                                                        Gyermekkori szerelem!  2011-07-02 14:10:50szombat Vidáman éldegéltem a nagy természet adta szabadságban az erdőn Édesanyámmal a pozsárban ( ideiglenes,erdei település) miközben eljött az ideje a parlagon hagyott szocializálódásom tovább fejlesztésének.

kedd, 2014. január 21. 15:09, Nézettség: 520

péntek, 2012. július 13. 13:47                                                   A bocskorszíj!Volt egy időszak, gyerekkoromban, mikor Remetére vetett a sors bennünket. Édesanyámmal és Nővéremmel. Én fiatal legényke lévén, könnyedén fogadtam az ilyen megpróbáltatásokat, és spontán beilleszkedtem a korabeli gyermek közösségben.

kedd, 2014. január 21. 15:07, Nézettség: 535

Sztankovics István péntek, 2012. július 13. 13:45                                                                      Remete.Ez a kis falucska, gyermekkori vándorlásaim első állomása. Belényestől északra, néhány km-re található, a nyugati Kárpátokban. Ide helyezték nővéremet, mint tanítónőt.

kedd, 2014. január 21. 15:01, Nézettség: 591

Sztankovics István péntek, 2012. július 13. 13:52                                                           Gyermekkorom.Nekem nagyon szép gyeremkkorom volt! A belényesi hegyek között, laktam Anyámmal, aki szakácsnőként dolgozott a fakitermelésen.

7 bejegyzés | 1 / 1 oldal