Spitzer tanár úr.

Az iskolám erőlködése közepette, emberé faragásom alkalmából, igen sok egyéniséggel valamint nemzetiséggel találkoztam az oktatóim között.
Többek közt, Spitzer tanár úrral, aki elégé fura figura lévén, sok bosszúságot okozott nekünk, diákoknak, amit hasonlókkal háláltunk meg!
Amolyan, kis öntudatos emberke volt, elvárta a feltétel nélküli tiszteletet, felsőbbrendűségi tudatában, ami elvárható is lett volna, ha mindezt nem erőszakosan teszi.
Mi viszont úgy határoztunk, ösztönösen, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, még a tanári méltóságának tudatában is!
Mértant oktatott! Nem is rosszul, és fontos tananyag is volt a szakmánkhoz igazodva.

Ő maga, kisé komikus jelenség volt számunkra, amolyan nem túl magas, puha hájas termetével, de mindig selyem ing, nyakkendő, öltönnyel jelent meg az órákon. Kisé ábrándozva adta elő az anyagot, bár az is lehet, hogy csak a következő mondaton gondolkodott. Magyarul diktálta le a témakörrel kapcsolatos dolgokat, mert románul még nem értetünk. Ő meg beszélt vagy öt nyelvet, köztük a magyart is! A mondat végeket, nyomatékosan PONT – tal zárta, majd elgondolkodott. Ez idő alatt, mi is szüneteltettük elgémberedett ujjainkat, majd megkérdezte „hol tartottunk?” – ellenőrizve,- hogy mennyire figyelünk. Mi pedig, hogy megnyugtassuk, harsányan, kórusba üvöltöttük „hogy, a Pontnál!”
Elnézte nekünk oktondiságunkat, de ilyenkor a füleit befogta. - ..hiába, érzékeny ember volt!
Engem, még meg is dicsért egyszer, mert rendszeresítettem a képleteket, komplikáltságuk szerint, éppen egy puskához, mert hát, nem káptalan az én fejem sem, hogy annyi képletet megjegyezzen – gondoltam! Észre vette! Odajött, megnézte, és azt mondta: „semmi kifogásom a puska ellen, de ha elkaplak! – karó. Tehát, gyorsan más formát kellett adjak a puskámnak, hogy elkerüljem a lebukást. Ezt még néhányszor megismételtem, mikor rájöttem, hogy nincs is szükségem puskára, mert már kívülről tudom. Szóval, ravasz is volt a prof.

Egy téli időszakban, disznó vágás idejekor, kolbász, disznósajt stb. volt a tízóraink, kellemes fokhagyma illattal töltve be a tantermet. Ekkor jöttünk rá, hogy ez az ember az ördöggel cimborál! Behömpölygött, szokásához híven a tanterembe, majd üvöltve követelte, hogy azonnal nyissuk ki az ablakokat! Mert, „mi ez a pokolian fertelmes bűz?” – amivel őt bosszantani akarjuk, és azonnal jelentkezzen az, aki ezt tette! Felállt az egyik vidékről bejáró atyafi és megszeppenve mondta, hogy „ez csak, egy kis disznyó kalbász, amit uzsonyára hoztam” De, ezzel nem volt vége a dolognak, mert figyeltünk ám, és tudtuk, mivel lehet elűzni az ördögöt a háztól. Egy adott alkalommal, magam láttam hozzá az ördögűzéshez, és bekentem fokhagymával a katedra széleit, had szokja a kiképzést az ördög fajzatja. Meg volt rá az okom, de ezt nem részletezném, mert nem akarom antiszemitaként feltüntetni magam.
Egyszóval, nem szeretem a rosszindulatú megjegyzéseket az étkemmel kapcsolatban, pláne ha, azt másokra való tekintettel direkt a folyosón fogyasztom el. Tehát, érzékenyen érintett, hogy e miatt „büdös gojnak” nevezett, csak azért, mert ő utálta a hagymát szalonnával, ami nekem meg a kedvencem. Bár, akkor még nem tudtam mit jelent a „goj” szó, de a hangsúlyból ítélve, nem fohászkodásra utalt. Nehéz ez az együtt élés idegenekkel! Már csak, azt kéne dűlőre vinni, hogy itt ki az idegen?
- Mikor az osztályba lépett, már hadonászni kezdett „Ablakot, ablakot! – mi ez a bűz ismételten, büdös kölykei?!” …hát, kinyitottuk, de a „bűz”csak nem akart szűnni, hiszen már, a kezén meg a ruháján volt, miután leült a székére.
- Tanár úr ! (pardon: elvtárs!- mert, ez volt a megillető megszólítás! ) Ezennel kérek elnézést a méltatlan viselkedésemért, de én csak közénk akartam integrálni, a tanár urat!
De, a riasztó golyókat nem én ragasztottam a szék lába alá, amitől akkorát ugrott, hogy termetéhez viszonyítva becsületére vált. Az a Berger volt, aki mint, a fajtársa, szerette a kalbászt, és jól érezte köztünk magát. Igaz, később Kanadába vándorolt egy festék gyárat üzemeltetni, mert az, kifizetődőbbnek bizonyult, mint az esztergapad fölé görnyedve keresni meg a betevőt. Tette ezt, még abban az időben, mikor én még útlevélről álmodni sem mertem.
Nem probléma, nem hiányolom, mert minden ember a saját sorsa kovácsa. Sőt, csodálom a helyzet felismerését, és elgondolkodom a végrehajtás lehetőségén, valamint mikéntjén?!
Emígy cseperedtünk mi az ideológiák súlya alatt, tudtunkon kívül beoltva, némi faj gyűlölettel, elraktározva azt a későbbi időkre.
Végül is a tanár úr a „célnak” megfelelően tanított, úgy szakmai szempontból, mint társadalmi helyzetemből adódóan. Panaszra, nem lehet okom! ..de valami, mégsem stimmelt!?