Remete.

Ez a kis falucska, gyermekkori vándorlásaim első állomása. Belényestől északra, néhány km-re található, a nyugati Kárpátokban. Ide helyezték nővéremet, mint tanítónőt. Itt kaptuk, egyben első lakásunkat, miután apám felelőtlenül eltaszított magától bennünket.
A környezete gyönyörű, és nekem, mint apró léptű legénykének, szinte határtalan. Délután érkeztünk meg, egy rozoga busszal, ami, igen csak füstölgött mérgében, a köves, dombos terepviszonyok miatt. 
Egy kis patak szelte át a falu jobb oldalát, vadul beparkosítva a terepet, későbbi játszóteremet. A bal oldalán, volt az a néhány ház, ami a falut alkotta. A mi lakásunk (házunk, amit a tanügy utalt ki) a patak jobb partján helyezkedett el, az iskola és egy templom társaságában. Ahhoz, hogy átkeljünk a patakon, egy robosztus hídra kellett fordulnunk, ami a patakhoz viszonyítva igen csak magasan volt, tekintettel a patak szeszélyes tulajdonságaira, nagyobb esőzések esetén. Én boldogan vettem tudomásul a pazar kilátást, és ismeretlen élményeket. Rohangálva jobbra-balra, tekintett nélkül a porban alattomosan meglapuló tehén lepényekre. Míg, nem „aknára” lépve, az egyik igen erősen ragaszkodni kezdett a szandálomhoz. Hát csak nem fogok sántikálni egy tehénlepény miatt, nagyot rúgtam rajta, minek következtében, elrepült, egyenesen a nővérem előrébb cipekedő lábszárára. A nővérem fojtott indulattal próbált rendre utasítani. Mert, valójában az akkori értékrendnek megfelelően, nehezen összespórolt, kéz alatt szerzett nylon harisnyájáról volt szó. Végül is a nylon harisnya megúszta a minőségi próbát, egy kis áztatás után még a "szeme sem rebbent", neki legyen mondva.
Beköltöztünk, Anyuval, Nővéremmel és velem! Anyu mindjárt felmérte a terepet, hogy mi mindent lehet ott termeszteni. A Nővérem, meg szervezni kezdte a kulturális életet az apró kis faluban. Nagy meglepetésünkre, volt rá érdeklődés, még egy színdarab előadásra is sor került!
Ma is emlékszem rá /Sári bíró/ címen.
A meziádi cseppkőbarlang csak néhány km-re volt tőlünk, érdekes módon, egy kis román faluhoz közel, holott a mi falunk tiszta magyar volt, ami nekem már akkor feltűnt, de valamilyen oknál fogva a nővérem nem akart róla beszélni. (most, már tudom, hogy miért)
Röviddel ez után óvodába is mehetem, de egy nap alatt kitelt az esztendő. Hazajövet, a bádog ovis táskát lecsapva, kijelentettem, hogy én bizony nem töltöm az időmet a sok taknyos kölyök között, ráadásul még aludni is kell délután. Ki halott még ilyet?
Hát? Ha nem , nem, egyezett bele anyukám, majd találok valami más elfoglaltságot magamnak.
Egy alkalommal ellátogatott hozzánk az erdész, téli tüzelő ügyben, mert miután a hó leesik, mondta, itt megszűnik a szállítás, tehát idejében kell gondoskodni a tüzelőről. Ezzel az emberel igen csak szimpatikus viszonyom alakult ki. Részben, a magatartása miatt, de sokat nyomott a latba a felszerelése is, a puska! 
Adott alkalommal meglepett engem, egy szinte még csupasz kishéjával. Olyan elveszett volt szegény, szinte már halálán, hogy alig tudtam megmenteni az életét. Héjáéknál, ez természetes, hogy akit nem tudnak táplálni, azt kidobják a fészekből. De, hol voltam én még akkor a természettudományoktól? Szinte a számból etettem, hogy életben tartsam a kis árva barátomat.
Fejlődni kezdett szépen, már tollasodott, én pedig a karomon vittem sétáltatni, s közben elhencegtem a korombelieknek, hogy milyen okos héjám van. Ha a földre tettem, és füttyentettem neki, szárnyát kitárva rohant felém a gacsos lábaival, abban reménykedve, hogy egy jobb falatot kap. Na, de ezt a többi gyerek nem tudta! Én meg, bezsebeltem a sikerélményt. 
Már felrepült a kezemről, fára, tornácra, de még mindig a konyhában lakott a csikós spór alatt. Anyukám kotlót ültetett, hogy könnyebben nézünk a jövő elé. Az én héjám, eddig tudott viselkedni, de a kotlóval a társbérletet nem igazán tűrte, meg a természetének sem bírt már parancsolni, és egy reggel arra ébredtünk, hogy nagy ramazuri van a konyhában. Mit látunk? 
A héjánk éppen kilakoltatja a kotlónkat! Anyukám erre, felmondta a bérleti szerződését, és azt mondta, hogy tűnjek el vele együtt, vagy levágja ebédre. Elvittem a malom padlására, ahol az egyik barátom lakott. Már tudott jól repülni, el is ment néha, de estére mindig hazatért. Mert hűséges volt!!!:)) Végül is az erdészt kellett megkérni, beszélje már rá a távozásra, mert nőtt a leltárhiány a kiscsirkék körében a környéken. 
Az meg vette a puskát, mi meg csimpaszkodtunk rá, hogy ne tudjon célozni, óbégatva a héjának, hogy meneküljön. Végül is, megmagyarázta, hogy csak vaktölténnyel akarja elriasztani, ami sikerült is. Egy ideig még találkoztunk vele az erdő szélen, de már tartózkodva fogadta el az ajándékot, nem tudva kinek minősítsen bennünket, mert mégis csak
emberből, voltunk!
Sok hasonló kalandot éltem még meg ezen a vidéken. Összességében, nagyon szép gyerekkorom volt.