Archívum

Teremtés


Hajnalban kék tüze serken,
pille madár csitítva rebben,
éj foszlányán a nap szentel,
súlyos álmokat buzdít az ember.

Hallgatag jázmin csöppent cseppet,
fehér könnyet zöld lelkeknek,
halvány csókot dús mélyeknek,
lüktetést a pozsgás ereknek.

Kattog a kormos kemence,
kötél kúszik a kezekre,
nő, hat a lét rendre,
ember, jól figyelj a teremtésre.

Égi fények táplálnak, gyémánt lelkek a hold melegében.
Vak szellők átjárnak, folyok a lét medrében.

Messze menekül


Az est csüggedt kedve henyél a karfán,
egy bágyadt tekintet a falra ül.
Térkép nyitott fonatán egy könnycsepp legördül,
Megbékél-e, ki túl messze menekül?

Szürke selyem hullámteste a híd alatt,
elnyeli az alkonyat, s kiköpi a pirkadat.
Kétszer senki nem léphet bele,
mégis ugyanazzal a szennyel van tele.

Tiszta forrás, ha lészen, kondul szűzi ének,
rozsda-marta víz alatt ily álomba nem réved,
Mint kísértet, mi kihalt otthonban csatangol,
hegyek hátán, völgyek után lassan eltéved...

A kérges gyökért deres moha borítja,
mitől az élet szerte ágazik.
Olykor sápadt levelét mélybe siratja,
mikor a sólyom-vér idegen földbe áramlik.

Pitypang virág kikeletbe fonva,
sokan indultak idegen honba.

Ősz Anyánk


Ódon ház tej-fehér falán
kileheli lelkét az idei nyár.
Szőlő lugas mézrojtos fürtjein
alkony szüreteli vörös vétkeink.

Bronz álmában a gesztenye levele,
rügyeit hogy ringatta tavasz fellege.
Ősz Anyánk csitítja a zúgó erdőt,
s a sínek közt sikló tévelygőt.

Hinti hajára, fájdalma csordogálója
ránca vonása, csókkal letörli unokája.
Keleti szél köpüli kéretlen könnyeit,
Befedi vele barna bokrok töviseit

Bíbor vérrel csordultig a bokrok,
édes nedűből gyógyírt ontók.
Pitypang üde most a nyárfa,
irigy a madárra, tűnő szabadságra...

Kimegy a haldokló rétre, repülő térre,
virág-kéj illatát csokrozza be télre,
városi panel ablakon, plakát cafaton,
megbillen néha rozsdás szélkakason.

Halott illatokon csúsznak a sarkak,
utcákat csókolnak komor-ködös ajkak.
Ősz Anyánk megáll, s zokog zihálva,
lelkünk zavaros bugyrait, ha kiássa.

Pirkadatba porlad el a tejföl pára,
s élénkül lassan a varjú fekete vonása.
Szegény pára, csak károg magába,
csupasz ágak közt bujdosik sok árva.

Árva lélek lüktet, csupasz a teste,
Ősz Anyánk kontyába tűzve a vétke,
koronája de magas, kiszakad az ég paplan,
fehér kegyek hullanak, íme: irgalmaznak.

Messze


Lehullt róla a vörös korona,
fekete zubbonyt hajított a bokrokra,
akác fürtök mézes fonatán
egy kósza élet halkan sírdogál.

Az est senkit nem keres,
hajtincsem tükrén megleled,
hangos hangom halk foszlányát,
mi zilált lelkekről zuhant rám.

Zabolázott vágyadnak nincs ura,
nézd, hogyan szól az Arvisura,
míg olcsó cseléd a szeretet rangja,
elveszett lesz a drága haza.

Kézről kézre, szájról szájra,
karcos bakelitünk ős imája,
vezess oda, hol a fény háza áll,
aki szeret, ott végleg megtalál.

Hol legelők harmat-zöldje gyógyír,
hol eperfás udvarból apád szólít,
hol panaszos ajkak kérges tenyere,
búza kenyér vatta-puha belseje.

S íme, a nap kéklő-kelőben
a keleti kocsányos erdőben.
Tisza tuszkolja tétován terveit,
s a cifra-lila gőzt, kikelet szerelmeit.

S tolja, tuszkolja egy idegen folyam,
szürke móló kabátban, otthon a tavasz,
kacér kóca, meztelen csókja messze szaladt,
néha elindul felé egy nyeregtelen hontalan.

Kedvesem

Zúzott köveket szürkén kapar a szél,
lila homály a kaktusz tüskén henyél.
Narancs-csók csepeg a fűzfákról,
koromba süllyed a tejes bodzavirágról.

Mesél még nekem az alkonyi fellegem,
esőt küldök az arcodra, Kedvesem.
Tiszta víztükör vonásod belém lát,
s eltakarja a ketyegő idő moraját.

Január


Ködfátyolt karolnak a kőrisek
magányos lámpa dús fénye alatt,
ázott bozót mögött didereg a tanya,
fürkészem, szótlan szókat őrzi-e?

Nem hallom, csak a süvítő január,
reccsenő ágakat cirógat sután
a szurok éji erdőn ez a csapodár,
nem érez, nem felel, csak néz bután.

Bús szellő huhog fagyott arcokon,
a város rubint fényei elcsorognak,
titkos álmok utamon megmaradnak,
sziromban bomlanak majd egy hajnalon.

Mikor rozsda ül a vason foszló papíron,
fák korhadnak, virágok fonnyadván
mosoly csorbul majd éles sikollyá,
s béke csillog majd az igaz magyarokon.

De még várunk, s a harci lángnak
csendben csontos csírája szökell,
Idegen január rájuk soha nem lel,
elporlad az ősföld bosszújában.

Végül így...

Végül így kelt fel a nap,
vörös gyémántokat szórt a hóra.
De virradóra rezzent az óra,
s a vak város eltaposta a varázst.
Csak én láttam, s az illat
mi a hajamban matat, s a csók
mi a nyakamra ragadt.
S a tegnapi bók is itt botorkál,
rám kacsint néha,
majd odébb áll, szív dobban, s megáll.
Kábult falak drapp vágya
belebújt a ruhámba, a karomban találja,
elkísér az elmúlásra.

Végül így maradtam,
hangod torkomban, lenyelem azon nyomban.
Szemed bronz világa,
beszívta tüdőm langyos homálya.
Végül így maradt a múlandó...

Kereső

Nyomorgók, s nyerészkedők,
bankok, s bánat kereskedők,
hallucinációk, s rémkép,
mégis látszik valamiképp,
a szeretet imbolygó árnyéka.

Csillan a csikorgó élet,
havas égőkbe beletéved,
megfagy a hiú harácsolás,
szeress, ne csak karácsony tájt.

Hó habja roskad a táblára,
playboy mikulás mosolyára.
A reklámok féktelen zavara,
büdös már a jászol, Jézuska!

Zeng az ének, alig hallom,
rozsda ül a nagy harangon,
halkul a templomi toporgás,
üres padra hull az imádság.

Fáradt falu fénye altat,
megpihen az ablakok alatt,
csak a neonfények cikáznak
ennek a kifakult világnak.

Maradnék, de már késő,
betakarja lassan az első
pille pelyhen lengő oltalom,
öleli a szennyt, s a nyomom.

Dermedt dróton a leheletem,
reszketve rebegem, élnem kell.
s elszuszogja a szajha szél.
hócsillámok hangján tovakél,
mélyül a lábam, keresem a váram...

Az ébredő


Az asztalon koppant egy ceruza,
Felébredt, s nem aludt többé soha.
Mint megszállott tudós képlete,
Úgy meredt előtte a sors védjegye.

Ennyi csak, pár kócos karcolat?
Üveges szeme sápad az arcokra,
Kik ítéletét rótták a papírra,
Betűket véstek, szívét hasítva.

Feszül a nyakkendő, délceg urak,
Lakcipőben jár gusztustalan
A Fehér papírt szimatoló toll,
Szakadékhoz halkan oda tol.

Vedd, vidd, szavazz, még maradj,
Az utat mutatom kis haszontalan,
Csillog villog, susog a kéjenc kacaj,
999, a fenevad most eképp szaval.

Multi-lepel feszül a panelon,
Jelzálog hitel kopott otthonon
Elhalkul a sírás sötét éjszakán,
Mint riadt vágyak a végszó hallatán.

Magyar földön uzsorás tornyok,
Nem hallják, hiába szólok,
Közönybe fagy a vörös alkony,
Elszáll a daru, idegenben haljon.

S elcsitul lassan zsongó madárhad,
Vérrel itatott felhőkön megmarad
Egy hűvös vidéki magyar karcolat,
Csak remény didereg a bús nap alatt.

Lovak legelnek, a hó megszakad,
Elrejti a fekete föld förtelmét,
De nem az ébredő lázas szemét,
Ki elindul, s felgyújtja a tornyokat.