Archívum

Míly kicsiny az ember, S míly végtelen az útja, öröklétű selymét csillagúton fonja. Idő, tér önmaga leple,Csak gondol, s elméje rabja,Míg lelkét karon karolja a karma.Indul s véget ér, Bölcsőfától kopjafáig ez a földi játszótér. Őröl, ha örli, Áld, ha áldja, Ő Isten, s sátán patrónája. Szűli, kit temetett, Zúg a felleg vitorlája, Ha kiterül a Tejút lavinája.

index.indavideo.hu/video/juhok_hajdu_bihar_fold

A hortobágyi gazdák nem tudják kihajtani az állataikat, mert olyanok nyerték a földeket, akik valótlan adatokkal pályáztak.

Drága barátaim!

Ezzel a kis gondolattal, s népdalokkal szeretnék áldott, igaz, szeretetteljes karácsonyt kívánni mindannyiótoknak!

Sokadalmak vak tükrében,
zörgő ágak tengerében,
harmatcseppből születvén,
elindul a forrás felé...
Árad szívek bársony leplén,
öreg ősök szentelt nyelvén,
ki e borból kortyok, kortyol,
fény gyullad a rideg bolygón.

Teremtés


Hajnalban kék tüze serken,
pille madár csitítva rebben,
éj foszlányán a nap szentel,
súlyos álmokat buzdít az ember.

Hallgatag jázmin csöppent cseppet,
fehér könnyet zöld lelkeknek,
halvány csókot dús mélyeknek,
lüktetést a pozsgás ereknek.

Kattog a kormos kemence,
kötél kúszik a kezekre,
nő, hat a lét rendre,
ember, jól figyelj a teremtésre.

Égi fények táplálnak, gyémánt lelkek a hold melegében.
Vak szellők átjárnak, folyok a lét medrében.

  Ha a mai fiatalasszonyoknak azt mondaná valaki, hogy nyolcvan-száz esztendővel ezelőtt dédnagyanyáik, nagyanyáik nem ismertek a hamulúgnál, a mésznél, a házilag főzött szappannál, a kékítőnél, ecetnél, szódabikarbonátnál egyéb tisztítószert, hát igencsak elcsodálkoznának rajta.

Torockó kis utcájában díszes névtábla: "Néprajzi múzeum Anna néni". A 85 éves sokat megélt idős hölgy édesanyjáról és annak felbecsülhetetlen gyűjteményéről, verseiről, a Székelykő lábánál élő magyarság sorsáról mesél.

www.magyarvagyok.com/videok/32-Egyeb/359363-Magyarok-hallgassatok-Torockoi-Anna-neni-oroksege.html

Sohase érd be az álmaidnál kevesebbel!

Messze menekül


Az est csüggedt kedve henyél a karfán,
egy bágyadt tekintet a falra ül.
Térkép nyitott fonatán egy könnycsepp legördül,
Megbékél-e, ki túl messze menekül?

Szürke selyem hullámteste a híd alatt,
elnyeli az alkonyat, s kiköpi a pirkadat.
Kétszer senki nem léphet bele,
mégis ugyanazzal a szennyel van tele.

Tiszta forrás, ha lészen, kondul szűzi ének,
rozsda-marta víz alatt ily álomba nem réved,
Mint kísértet, mi kihalt otthonban csatangol,
hegyek hátán, völgyek után lassan eltéved...

A kérges gyökért deres moha borítja,
mitől az élet szerte ágazik.
Olykor sápadt levelét mélybe siratja,
mikor a sólyom-vér idegen földbe áramlik.

Pitypang virág kikeletbe fonva,
sokan indultak idegen honba.

Ősz Anyánk


Ódon ház tej-fehér falán
kileheli lelkét az idei nyár.
Szőlő lugas mézrojtos fürtjein
alkony szüreteli vörös vétkeink.

Bronz álmában a gesztenye levele,
rügyeit hogy ringatta tavasz fellege.
Ősz Anyánk csitítja a zúgó erdőt,
s a sínek közt sikló tévelygőt.

Hinti hajára, fájdalma csordogálója
ránca vonása, csókkal letörli unokája.
Keleti szél köpüli kéretlen könnyeit,
Befedi vele barna bokrok töviseit

Bíbor vérrel csordultig a bokrok,
édes nedűből gyógyírt ontók.
Pitypang üde most a nyárfa,
irigy a madárra, tűnő szabadságra...

Kimegy a haldokló rétre, repülő térre,
virág-kéj illatát csokrozza be télre,
városi panel ablakon, plakát cafaton,
megbillen néha rozsdás szélkakason.

Halott illatokon csúsznak a sarkak,
utcákat csókolnak komor-ködös ajkak.
Ősz Anyánk megáll, s zokog zihálva,
lelkünk zavaros bugyrait, ha kiássa.

Pirkadatba porlad el a tejföl pára,
s élénkül lassan a varjú fekete vonása.
Szegény pára, csak károg magába,
csupasz ágak közt bujdosik sok árva.

Árva lélek lüktet, csupasz a teste,
Ősz Anyánk kontyába tűzve a vétke,
koronája de magas, kiszakad az ég paplan,
fehér kegyek hullanak, íme: irgalmaznak.