Archívum

Csak a szélCsak a szél maradt még,s néhány tegnap-törmelék.Cigi hamu az út mentén.Ennyi volt, véget ért,mint egy álom az ébredésnél,köszönés nélkül tovakélt.Alszik még a léptem,forró bögrére tapad a vérem,távoli tekintet tapogat párás föld felett,s gőzzel itatja egy mentás lehelet.

Cifra palotaCifra palota, zöld az ablaka...Cifra palota, zöld az ablaka...Anya!Anya!Anya, hogy van tovább?Anya, mondd már!- Te mondtad hitel kell,most mink marad? Fedél sem!- Nem vagyok bűnös, mit kiabálsz?neked prédikált a drága anyád!- A bank...a kamat...az autó...a barátok...mit szólnak...egy senki leszek...mit veszek...az életem...mi lesz velem...

Elrabolt nyomBár öleltem volna, mikor búcsúztam.Bár búcsúztam volna, mikor öleltem.Türkiz füstöt fúj a délután,a nap henyél a víz fodrán.Néz, s vár, elrabolja az órát.Halk hullámok hátánhomályba hamvad... Vetélt a lélek, néma a magzat.Ne, ne hunyd le...Ha hunyod, hunyd örökre!Vagy nézz, de nézz szemembe!Felperzselt tengerenfulladsz majd a könnyembe.S ölelve búcsúzunk...

Mindannyian elindulunk egy úton, ki ilyenen, ki olyanon, kié rögösebb, kié keskenyebb, kié hosszabb, kié rövidebb. Elindulunk, mint amikor elindulunk bevásárolni, vagy találkozni azokkal, akiket szeretünk. Elindulunk, mert van egy cél, amit követünk.

Bácskai láva hömpölygő árja,búcsúzó nappal szeretkező búzatábla.Csak nézd, mily délceg az otthon melegéna haragoszöld kukoricalevél.Csak nézd, ringatóznak a tiszai fák,koszorúba fonják a tüzes határt.Játszadozik a forró szél,majd a rónákba belevész.Homlokon csókol az otthonunk,lelkünkkel lélegző oltalmunk.Csak nézd a kavargó föld porát,elmossa egy messzi délibáb.

Harmatot sír a pipacs a rozsdára,csillámpor hullik a síneken a homályra.Út út vasút,éber az életuntálmodni félő arc,minden ajtó kudarc... Álmos állomások nyárfáiba kapaszkodnak,induló s érkező titkok dermedt sikolyai.Út, út, vasút,valahol a kanyaron túl,ott vár-e a talány,én leszek, vagy valaki más? Elkopik az erdő, zöld köd a határ,koszos, de látok az ablakon át.

Parázslik még a horizont,a nap füstöt fúj a városra,elfáradt, elég volt mára,s átfordul a világ másik oldalára. Ablakomban a város békefoltja,haldokló utcák, éledő ablakok,nem sír a nap, hogy egyedül vagyok,nélkülem is ragyognak a csillagok.

Vörös lámpához éjjel,mint ínyenc eledelre törtetnek a rovarok,a szerelemből harapnak ígyaz éhező, álmodó koldusok. Hiányod végleg lelkembe zártaegy furfangos léptű, rohanó nyár,ne nézz vissza rám, szállj magasra,szeretlek, s a szeretetnek nincs birtoka. Álmodni még, csak egy percig volna jó,hogy beenged még a zárt ajtó.

Bíbor palást hullámamossa a falakat,füstös szürkület omlásaolvasztja ajkamat,pezseg lassanaz üveg mélyérőlegy új, juharlevélenringó aranyló nap. Az öröklétbe szippantokpólusaid meleg parfümén,elhiszem hátamon dobogómellkasodon, szoríts még...Hajnal foszlányai gyűlnekkábult percek szekerén,oly gyors, s nincs fék...