Archívum

Elolvad lassan a vörös háztetőna szendergő hallgatag napsugár,fák friss levelein csorog merengőnaranypalástos délceg régi vágy. Újra látom, régi álom,valami néma dalt énekel,a szív húrjain menetel,maszatos ez a kotta,kiömlött a tinta.hangok közt homály,kéklő magány. Nem szól hozzám, becsaptam,csalóka csókokban csattantam.

Fehér autó, forró beton,kezem árnya arcodon,fenyők hűse forrott csókunkon,az első csókunkon… Távolság dacára, lepedők ráncáratestünk idegen táncára,hotel meleg illatáraemlékszik a csillagok sírása. Távoli szelek sodortak el,rózsát hoztál tövissel,ígérted volna reménnyel,vagy tagadtad volna gyűlölettel.

Két árva tulipán gúnyt köp a falra,kopott graffiti múltat fest a romokra,itt egy ház állt, ma sáros törmelék,gaz virágzik egykori otthon kövén,mennyi ünnepet ölelt keblére,tojást festő gyerekek nevetése,húsvéti ebédben ringó Megváltó reménye.

Magányod pihen párnámon,pillámon őrzöm látásod,öröklétig kivárom,hogy újra járom járásod.Minden léptem lehet a vég,gyere, csókolj még.Vihar verte szenvedély,pihenj meg a lány ölén,míg tapint a léte,csak egy a reménye,eljön az örök nyárkarod oltalmán.Betonba gyúló szikrám,a soromig rád vár,minden más elmúlik majd,az idő fátyla betakar. 

Nézd, mily kacérez a bolond tavaszi szél,mint csapongó kéjbeletép minden ágba,őrült dallamát játsszaa kopasz nyárfa.Az égbe karmol kegyelemért,de túl messzi a fehérség,zúgása eltompul,de ő kiált konokul. Szerelem, szerelem,rohanó rejtelem,szívrabló rettenet,süvítő tűzparipa,gyors gyönyör a magasban,arcul csapás a betonban.

Sziklán állok,csapkodó hullámoknem érnek el.Türkiz tengernapot csókolködös horizonton.Szürke selyem,meztelen testemnapfényt lángolhullámzó ruhámon.Szél párnán szunnyad a lét,felszippant a vég.Felkap, felborzol,elhint, feloldoza rabló messzeség. Ázott virágutcakő porán,rozsdás kerítés árnyahalott szirmokutolsó látomása.

Kegyetlenül kattog a falon,megkondul utcán, téren,díszben őrzi karom,egy szavát sem értem.Ismeri minden vétkem,átkos tévedésem,múló létem, halálom,rajta kérem számon,senki máson.Ő tudja egyedül,csak ő, csak ő,a múló idő...

Halk suhanás simul az ágakon,meztelenül virágbontó tavaszon,ablakon át szédül a hajamba,könnyet simít meredt arcomra.Kék a pokróc, régi a magány,rám talált fuldokló pilláim nyomán. Szemembe néz, hűvösen figyel,megragad, nem ereszt el.

Parfüm a polcon, tollak az ágyon,testem halott agyhullámon,képeken létem, ruhák a széken,hogy mennyit érek, könnyet kérek. Pszichológusok hada, mindenki tudja,miért nem kattan egy boldog óra,miért rángat az álomgyötrő hajnalt szülő párnámon? Vörösek a rózsák, forró a tűz,ég a bőröm, csontomon gyengül,ravatalom máglya, egyedül a másvilágra,utolsó csókom virágok koszorújára.

Fehéren gördül a sziroma beton repedésein,míg hervadást lelaz öröklétben.Vihar volt.Még mindig néma a csend.Lassan elhalkul a moraj,mint ahogy visszatéra ház illata,ha eltűnik az emberek szaga.Cafataiban sír a remény,hogy még visszatéra felakasztott boldogság... Mily könnyű volnaeltűnni a porral,magasan szárnyalvaszeretkezni a széllel,s napot siratniegy kopott tetőn.