Archívum

Tóth Ágnes Régiségek  (Kocsma-mese) A kocsma zsúfolásig megtelt, nagy volt a hangzavar, hatan is ültek egy asztalnál és sokan a söntésnél tolongtak, iszogattak, röhécseltek.  Nem akarózott senkinek hazamenni, mert odakint szakadt az októberi eső. Az ablak bepárásodott, a sör savanyú szaga öszekeveredett a cigarettafüsttel, amit megkoronázott a rum aromája.

Tóth Ágnes A nyújtófa, mint ereklye Idős bácsika álldogál az egyik ház kapujában. Világra olyan, mint néhai nagyapám. Egybôl kivirágoznak bennem az emlékek. Papó kerek, huncut ábrázata, no meg a nagyi örökösen bosszús tekintete, amit papó huncutsága váltott ki, azt pedig a jó hegyi borocska. Kurta lábú, zömök kis ember volt, ragyogó humorral telítve.

Tóth Ágnes A marhanyelv   Macselár Mihály, felhörpintette a hatodik pohár szilvapálinkát, aztán hatalmasat csapott bárdjával a tőkén heverő marhafejre. Ebben a pillanatban, mintegy a bárdütésre, kongatni kezdett a református templom harangja. A középkorú mészáros meghökkent és bárgyú tekintettel nézett fel a közeli templom tornyára. Még csak dél sem volt.

Az állomás melletti dombokon virágoztak a fák. Illatuk bekúszott a nagy szürke épület rácsos ablakain. A magasban bárányfelhők legelgették az ég kékjét és a csendes peronon békésen szundikált a félkarú koldus. A nagy hasú asszony egy ötöst pottyantott kopott sapkájába. Hetente háromszor kelt át a síneken, hogy felkapaszkodva a dombokra megmozgassa izmait és friss levegőt szívjon.

A kocsmában javában folyt a verekedés néhány helybéli és egy idegen között. A rendőr az ablakon keresztül figyelte. Nem mert bemenni, várta hogy fáradjanak el az erős legények, talán akkor jobban elbír velük. Elismeréssel nézett az idegenre, aki megtermett férfi volt, hárman sem bírtak el vele.Csak úgy csapkodta a többieket egymáshoz meg a falhoz.

A vonatfütty hisztérikusan szántott végig a szunnyadó háztetők felett, majd a vonatkerekek fémes csattogásába ölte magát. A töltés alatt részegen kanyargó utca valamennyi kutyája éktelen ugatásra fakadt és a verebek ijedt rebbenéssel szakadtak ki az akácfák tüskés karjai közül.

Yvette a repkényes ház ódon kapujában állt, égszínkék selyemruhában, vörös rózsával a kezében és átnézett a mi oldalunkra. Ugyanolyan titokzatos volt és gyönyörű, mint amikor utoljára láttam. Derékig érő haját felkapta a szél és ő fázósan húzta összébb mellén ruhája redőit. Mellette a kispadon Borbála asszony ült és szorgalmasan kötögetett.

Mustáros üveg húzott el a feje mellett, nekicsapódott a falnak és darabokra tört. Elakadt a lélegzete és hirtelen behúzta a nyakát. A fehér falon az okkersárga folt pont illett a barnásvörös pacni színéhez, ami valószínűleg a múlthéten becsapódott paradicsompaszta emlékét őrizte.

Úristen már csak tíz perc! Úristen, még tíz perc! Az ember megtanulja az Isten nevét a puskaropogásban, ágyúdörgésben, bombázásban, és csak hajtogatja fanatikusan, talán már örökké, hogy úristen, mindjárt megérkezel, még csak egy picike idő, pár kerékkattogás, és hurrá élet, hurrá hazaérkezés.Csak semmi visszagondolás. Csak semmi vér, csak semmi jaj. Aki ottmaradt, ottmaradt.

Életének apró mozzanatai úgy pörögnek, mint rejtett kamerával felvett események, amíg csak az éjszaka be nem űzi a kunyhójába, amit valami véletlen folytán a tömbházak tövében felejtettek. Az öreg egyszerűen, becsületesen él. Nem iszik, nem dohányzik, nem pletykál, nem veszekszik senkivel. Reggelente kilép talpalatnyi udvarára. Tornászik egy kicsit, csak úgy öregesen.