Archívum

Tóth Ágnes
KÉP

Macskakövek kuporognak
Az öreg utca hátán
Ablakából anyó les ki
Unokáját várván
Kerítésére akácfa borul
Döngicsélnek a méhek
Árnyékában az eresznek
Három fecskefészek
A ház előtt apóka ül
Pipázgat a padon
Minden olyan megnyugtató
Mint egy kép a falon

TÓTH ÁGNES
ÖREGEK

A foguknál csak a pénzük kevesebb
Elhagyták őket a gyerekek
Elhalt a párjuk sok barátjuk
Nincs télire meleg kabátjuk
Magányosak és védtelenek egyben
Csak fél kiló krumplit vesznek kedden
Az ablakban ülnek és a postásra várnak
A templomba meg a temetőbe járnak
Vagy öregek otthonába zárva
Remegve várnak a halálra
S mert félnek e világtól, mely riaszt
A múltban keresnek vigaszt
Ahol bár nyomor volt és háborúk is dúltak
Kibírták mert ifjak s szerelmesek voltak
Most, hogy sok betegség gyötri őket
Gyógyír felidézni a szép időket
S bár sorsuk nehéz s viszolyognak tőle
Mégsem akarnak elfutni előle
Úgy érzik nem éltek jól és eleget
Még élvezni szeretnék az őszi meleget
És esténként arra kérik a Mindenhatót
Hogy ajándékozzon nekik még egy napot.

TÓTH ÁGNES
LEPKE-VERS
ne mozdulj
e ragyogás
hímporunk veszte
csapda
éj ablakán
utolsó szárnyalás
perzselő fagyba

MIÉRT

Miért fáj a ragyogás emlékeim arcán
Ifjúság varázsa miért lengi körül
Mitől szemükben a nefelejcs kék ragyogása
Visszasóvárgás jelen időbe
Hol gondjaim rögös utakon járnak
S elégett kazalnyi vágyak füstje gyötör

KÉRDÉS

Jobbra-e vagy balra?
Előre vagy inkább hátra?
Talpon vagy fejen állva?
Belelógva a térbe, a képbe,
Egymás képébe képtelenül?
Keresztvason, vaskereszten?
Ellazulva, megfeszülve?
Üvöltve, mosolyogva?
És végül is
Rácsok előtt vagy mögött?

TÓTH ÁGNES
VERSEK FESTMÉNYEK ALÁ

ÁLOM ABRONCSBAN
(Rob Ibolya képei elé.)

Négyzetekbe zárt madarak szállnak
Fésűfogas szárnyukat átszövik az árnyak
Kék-piros fehér-acél színű fények
Álom-abroncsban reggelek henyélnek

Egy széttört vasárnap darabjai között
Megleled a reményt, mely kékbe öltözött
Félszáz éves emlék ringatja el estéd
Dombok-völgyek borítják bronzvörös testét

Hó tiszta lepedőn ágak árnya alszik
Összegyűrt álmuk mélykéken haragszik
Nagyított vízcseppet faggatsz a holnapról
Mielőtt szólhatna, legördül a lapról.

2012.01.20.Nagyvárad.

LÉLEKCSOBBANÁS

(Trifán László festményeihez)

Barna, vörös, zöld és lila fények
Tobzódó színek közt álmodom, hogy élek
Őrült szívverés, őssejt robbanás
Magzatvíz mélyében lélekcsobbanás
Bőrömön áttűnik húrok fonala
Lelkemben felzúg egy öreg orgona
Napcsillag kél, dereng a hajnal
Táncoló angyalok szövik angyalhajjal
Megmártóznak a négyszögletű tóban
Szárítkoznak égő csipkebokorban
Forró lobogás, fények és árnyak
A vágy kapujában mintha csak rám várnak
De testem beteg, fogoly és árva
Ódon falak közé bástyába van zárva
Csak a lelkem száguldhat szabadon
Uram, hogyan segítsek magamon
Szálljak az angyalok bűvös körébe
Vagy hulljak térdre a kereszt tövébe. . .

ÖNARCKÉP
(Urszinyi Mária festménye elé)

Homlokodon térdel a gond
Ecseted vad, bohém, bolond
színek masszájába téved
„Most azért is megfestelek téged”
Boszorkányosan lép vásznadra az arc
Szemében a gúnyos kegyetlen harc
vak mécsvilágként lobban
s rád szól a képről:
„Ismertelek, de honnan?”

TÓTH ÁGNES
MARGARÉT-DAL

Blúzomba nyúl, csikland a szél,
hűs bőrömön matat, zenél,
leltárt készít és számba vesz,
két halmocskám, hogy s mint rügyez.
Talpam alatt a csacska rét
mosolya csupa margarét.
Táncolok bomlok részegen,
átkarolom és élvezem
a fű neszét, a föld szagát,
s tenyerében az éjszakát
oly önfeledten alszom át,
csak sejtem tücskök nászdalát.
És irigykedve néz az ég,
földi csillag sok margarét
Hol tiszta arcuk nem ragyog,
ott sötét foltként én vagyok.

TÓTH ÁGNES
TAVASZ

Százszorszép szirmokat ölel a rét
Felette tengerként úszik az ég
A tavasz a dombot most festi át
Fákra hint rózsaszín-fehér ruhát

Suhog a fű selyme, zöld kacagás
Föld rögök buggyannak valaki ás
Fekete bársonyban szorgos bolond
Ránk hunyorog egy vaksi vakond

Fél szemmel figyel a pici madár
Trillázó dalától zeng a határ
Fűbe szórt csillag a pitypang virág
Apró kalácsok az alvó csigák

Sás között vadruca fészke lapul
Tóban a Napsugár úszni tanul
Kergetik pajkosan kicsi kacsák
Gólyahír selymétől arany a láp

Szívünkben szerelem rügye fakad
Öleljük egymást a nyárfák alatt
Köröttünk méhek és kis katicák
Szerelmes tücsköktől zeng a világ
Beborít mézszagú illatözön
Intünk a Tavasznak s Ő visszaköszön

Tóth Ágnes
Emlék

Az ablaknál ülök, van időm
Érzem az éveket a bőrömön
Barátságunkra gondolok
Mely halkan ég, és fellobog
Az emlék zenélő doboz
Valamit ad vagy elkoboz
Benne vagy te is, meg a nyár
Most látom, sűrű hó szitál.

Tóth Ágnes
Utolsó járat

Szívük öreg óraként ketyeg.
totyognak akár a kisgyerek,
fogatlan ínyük almát őröl
és többet beszélnek az őszről,
a télről meg a messzi múltról.
már nem hoznak vizet a kútról,
gyenge a karjuk és a lábuk,
odalett szilaj ifjúságuk.
Csak elüldögélnek a padon,
melengetik magukat a napon,
a bőrük aszalt szilva héja,
le-lecsukódik szemük héja,
ráejtik fejüket a tájra,
majd mintha semmijük se fájna
felseperik a gangot, az utat,
hátukra veszik batyujukat,
s indulnak neki az állomásnak,
hol az utolsó buszra szállnak.
Bölcs arcukon a mosoly felragyog,
s mire megérkeznek már angyalok.

Tóth Ágnes
(H)azám

Ne tépd a szád és ne hazázz
E téma fáj és megaláz
Itt élnem halnom kellene
Ha élni - halni tellene

De alig telik semmire
És nem számítok senkire
A szó s a csend is idegen
És cseppet sem hagy hidegen

Hisz éget, szúr és fáj nagyon
Hogy sehova sem tartozom
Többségi törvény meg a jog
Védeni engem sose fog

Sem ott honom, se itt honom
De megvagyok s nem titkolom
Már csak a testemben lakom
Az házam, hazám, otthonom
És felsőfokon autonóm

Tóth Ágnes
Az öreg

Az öreg piszokul beszívott megint.
A kormányt, a telet meg
a házmester anyját szidta.
Lábszárára piócákat aggatott
és így szónokolt a sámlin:
„A tél végét meg nem érem,
a pénz ritka vendég nálatok,
ezért majd feszítsétek szét a két karom,
úgy fagyasszatok keményre a hóban
aztán négy arasznyi földbe, verjetek le térdig,
így nem kell koporsó, sírásó,
a fejfa én leszek, tavaszig majd csak
összejön rá a pénzetek”
később a piócákat vízbe rakta
és át piálta a telet.

Tóth Ágnes
Gyermekkor

valami görbe kis utcában kerestem
az egyenes utat évekig
akkor még azt hittem kék a fű
és ezüst bárányok legelik
Balogh volt legjobb barátom
s a megölt békákat a napra tettük
ne a mi lelkünkön száradjanak
szeplős fecskéket eregettünk délnek
aranyköpéseket írtunk vedlett falakra
illusztráltuk és azt hittük értjük is

Nagyanyám

Nagyanyám napról napra
fogyott, mint a kenyerünk,
fáradt tekintetével
folyton az ajtót leste,
öreg csontjai esőt jósoltak,
aznap nem esett, de este
megjött akire várt
s halkan magával vitte.
Aznap nem esett,
csak anyám könnyei
hulltak eső helyett.