Megmentett engem erős ellenségemtől... az Úr az én támaszom.(Zsolt 18,18-19)
A 18. zsoltár olyan, mint egy képeskönyv. Dávid erőteljes képekkel írja le, mit élt át Isten szabadítása előtt és után. A szabadítás előtt:
- „Körülvettek a halál kötelei... A sír kötelei fonódtak rám..." Akit körbetekerve kikötöttek egy fához, az nem tudott magán segíteni, ott pusztult el a tűző napon. Így kötöz meg minket sokféle téveszme, vágy, szokás, félelem, szenvedély. Igaz az ének: „Ha nem jön segítség, elpusztulok."
- Egyet tehet az ember: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez." De vajon hallja-e? S majd éppen egy ilyen megkötözött emberrel fog foglalkozni? „Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom fülébe jutott." Ezzel a reménységgel kiáltsunk hozzá mindig!
- Akkor nagy dolgok történnek: megrendül a föld, megzendül az ég, megjelenik Isten, a kötelékek lehullanak, s az ember átéli: Szabad vagyok, szabad!
S mi következik utána?
- „...fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben." Világosság támad, ami leleplez, eligazít, utat mutat, „felragyog néked a Krisztus".
- Biztonságérzet támad az ember szívében. Az Úr „pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek". A pajzs megvéd a támadásoktól - ha szorosan ott maradunk mögötte. A halálát is túléli az, aki az Úrhoz ragaszkodik.
- „Biztossá teszed lépteimet, és nem inognak bokáim." Nemcsak kiemel a pusztulásból, nemcsak ráállít az élet útjára, hanem végig is kísér azon, erősít, bátorít, hűsége végtelen.
Melyik kép illik rám? Melyik tapasztalat ismerős már nekem?
