Most bocsátod el, Uram, szolgádat... békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet... (Lk 2,29-30)
Amikor az öreg Simeon a csecsemő Jézusban felismerte a világ Megváltóját, áldotta Istent, és békével kész volt meghalni. Mert megízlelt valamit az örökkévalóságból. Erről a lelkiállapotról egy igehirdetésben így tanított Joó Sándor lelkipásztor:
„Az ilyen embernek az idő többé nem múlik, hanem telik. Mert ha az idő múlik, akkor minden órával, esztendővel kevesebb van belőle, s egyszer egészen elmúlik. Ha azonban telik, akkor nő, minden nappal közelebb jut a kiteljesedéshez. Telik, azaz telítődik, mint egy pohár, egy edény - aztán egyszer egészen megtelik, kiteljesedik benne az élet.
A múló idő viszi az életet, egyre messzebb. A telő idő hozza az életet, az örök életet, egyre közelebb. Aki felett múlik az idő, az rendszerint hátrafelé néz, a múltba. Aki számára telik az idő, az előrenéz, a halálon át is az örökkévalóság felé. A múló idő öregít, a telő idő pedig megérlel. Az idő múlása nyugtalanná és szomorúvá tesz, az idő telése pedig megbékéltet és vigasztal. Akinek telik az idő, az ősz hajjal nem a szép ifjúság elmúlásának, hanem a közelgő örökkévalóság dicsfényének a jelét látja már. A múló időben a halál kapuzárás, érthető hát előtte a pánik. A telő időben a halál kapunyitás, érthető hát előtte a nyugalom. A múló időben a halál az életünk vége. A telő időben azonban a halál csak a mulandóság vége, és az örök élet kiteljesedése.
A te számodra, testvér, múlik az idő vagy telik?
Simeon előbb meglátta Jézust, mint a halált. Az tud békességgel elmenni a földi életből, és átlépni az örökkévalóság küszöbén, aki nem akkor döbben rá arra, kicsoda Jézus, hanem már itt találkozott vele. Ez a hit lesz látássá odaát.
