Archívum

Eljött hát a szilveszter,Éjfélt üt az óra.Legtitkosabb vágyaidváljanak valóra.Harangoznak, szól a himnuszpezsgő a kezedben.Kívánom, hogy életedteljen szeretetben.Egészséged, egyre jobb,szíved fitten dobban,mozogj, nevess, s érezd magadnapról-napra jobban!Váltsd valóra terveidet,legyen, ahogy kéred,Kívánok egy sikeresebb,boldogabb új évet!  

Nem érek rá, mert dolgoznom kell,hogy majd, mindened meg legyen!Ezt mondod drága gyermekednek,s alig látsz túl a gondhegyen.Játékot adsz, hogy békén hagyjon,reá, magára nincs időd.Nem ismered, csak pótolgatod,a holmikat, amit kinőtt.Csodálkozol, ha egy napon majd,te is csak kinőtt gönc leszel?A probléma, hogy nem is látod, hogy ezért mindent megteszel.

Szívedből szólj, s másoknak küldd el azt,Vidíts, taníts, s ha kell te nyújts vigaszt,Segítsd fel azt, ki előtted lent hever,Ápold a lelkét, mert többet érdemel.Ha megbántanak, - porold le lelkedet!Ne őrízgesd a vélt sérelmeket.Gyarlók vagyunk, s már túl érzékenyek.(Szótüskék szúrják az érző lelkeket.)Ha így teszel, lelked is felderül,A békesség madara a válladra ül.

Néha kinyitja ablakát a nap.és nagy vidáman köszönget reánk,majd tovább lép egy felhőcske mögé,s köddé fakul az árnyék glóriánk.A hangulatunk így ingadozik.Nevetni támad néha-néha kedvünk,de elborong, ha árny borítja el,ha sírni kell, ha néha fáj a lelkünk.De fel a fejjel, itt már a tavasz,a nap megérint langy meleg kezével.A szív is olvad, nincs már több panasz.

avaszi szél tépi a fákat.Aranyló napunk ránk tekint.Föld mélyére bújik a bánat,életre kelnek sejtjeink.Apró virág, hófehér szirma,hirdeti itt a kikelet.A hófoltokra rá van írva:Elűztük végre a telet!Megújult erővel az élet,ősi jussát követeli,A tél eliszkolt, s a természet,madárdallal megint teli.Hit és remény most újra éled,vidáman dobban a szívünk.

Hóemberünk földre száradt,itt már nem a hó az úr!Tél tábornok belefáradt,szégyenszemre elvonul.Halott fáink csupasz ága,bennük friss élet kering,s ébredő nap szép sugárafrissíti emlékeink.Kis madárkák fenn a fákon,kis szemükben, nagy remény.Tavasz árad a világons visszatér vele a fény.És a kedvünk visszatér-e,elmúlik minden panasz?A szerelmest hajtja vére,s újra éleszt a tavasz.

Az őszi szél a fák lombjába mar,a föld színét festi a rőt avar.Levetkezett fák - látom - szinte fáznak,behódolnak az őszi elmúlásnak.Csalóka ez a bús, komor halál.Színesebb mint egy téli karnevál.Művész se tud tán szebbet festeni,e színkavalkád csodás, isteni.A természet szép álmokat kíván,altató csókja még elbűvöl talán.

Oly régen kezdődött,- csak húsz éve éltünk.Magányos szíveket,boldogra cseréltünk.Aztán soha többé,rá se néztünk másra,egymást tanítottuke kedves szokásra.Mi szép lassan jártunk,csak az idő szaladt.Gyermekeink lettek,- itthon egy sem maradt.Néha el-eljönnek,aztán elszaladnak,az óramutatók isgyorsabban haladnak.

Szeretni jöttünk széles e világra.Keresni másban énünk jobb felét.Örömöt lelni, napról napra várva,a belső hangot, a misztikus zenét.Mert a magánynak kongó kapujából,az élet ösvénye másfelé vezet,tárd ki szíved, mely börtönödhöz láncol,s örülj a mának, amíg csak lehet.Nyisd ki szemed, és a lelkedben érezd,ami ma gond, az mind megoldható.

Gondolkodj másképp, van miért, - te rajtad múlik életed. Benned is ott van a magva rég. Csak rajtad áll, hogy élteted, locsolgatod, hited vizével, s ápolja néhány gondolat, vagy száraz valóságot képzel, s elzárja fénytől "bölcs" agyad. Ha szíved mélyén őrzöd vágyad, hagyd hatni az érzelmeket! Csitítsd le elméd, mi onnan árad elnyomja mélyen lelkedet. Pedig a lélek a teremtő.