Archívum

Hóemberünk földre száradt,itt már nem a hó az úr!Tél tábornok belefáradt,szégyenszemre elvonul.Halott fáink csupasz ága,bennük friss élet kering,s ébredő nap szép sugárafrissíti emlékeink.Kis madárkák fenn a fákon,kis szemükben, nagy remény.Tavasz árad a világons visszatér vele a fény.És a kedvünk visszatér-e,elmúlik minden panasz?A szerelmest hajtja vére,s újra éleszt a tavasz.

Az őszi szél a fák lombjába mar,a föld színét festi a rőt avar.Levetkezett fák - látom - szinte fáznak,behódolnak az őszi elmúlásnak.Csalóka ez a bús, komor halál.Színesebb mint egy téli karnevál.Művész se tud tán szebbet festeni,e színkavalkád csodás, isteni.A természet szép álmokat kíván,altató csókja még elbűvöl talán.

Oly régen kezdődött,- csak húsz éve éltünk.Magányos szíveket,boldogra cseréltünk.Aztán soha többé,rá se néztünk másra,egymást tanítottuke kedves szokásra.Mi szép lassan jártunk,csak az idő szaladt.Gyermekeink lettek,- itthon egy sem maradt.Néha el-eljönnek,aztán elszaladnak,az óramutatók isgyorsabban haladnak.

Szeretni jöttünk széles e világra.Keresni másban énünk jobb felét.Örömöt lelni, napról napra várva,a belső hangot, a misztikus zenét.Mert a magánynak kongó kapujából,az élet ösvénye másfelé vezet,tárd ki szíved, mely börtönödhöz láncol,s örülj a mának, amíg csak lehet.Nyisd ki szemed, és a lelkedben érezd,ami ma gond, az mind megoldható.

Gondolkodj másképp, van miért, - te rajtad múlik életed. Benned is ott van a magva rég. Csak rajtad áll, hogy élteted, locsolgatod, hited vizével, s ápolja néhány gondolat, vagy száraz valóságot képzel, s elzárja fénytől "bölcs" agyad. Ha szíved mélyén őrzöd vágyad, hagyd hatni az érzelmeket! Csitítsd le elméd, mi onnan árad elnyomja mélyen lelkedet. Pedig a lélek a teremtő.

Illannak a percek,az órák tova szállnak,elmúlnak a napok,a hetek meg nem állnak.Az idő kezem köztelfolyik, szivárog.Rohan, s mégse jön elaz, amire várok?Kapkodok, sietek,végzem robot munkám.Eredményre várok,néha már megunván,hogy süket füleknekhiába beszélek,de nincs nyugodalmam.Zaklatottan élek.Ismerem a titkot,bennem van a nyitja.De miért nem boldog,aki ezt tanítja?

Mi is a dolgom ezen a világon?Mi hajt, mi kerget át az életen?A választ erre, tudom, megtalálom,s eloszlik bennem minden félelem.Szeretet lángja itt él a szívemben.Melegét érzi mindaz, ki erre jár.Megerősítést lelek a hitemben,hogy jó az ember, s az élet sem sivár!Csak vakságunktól kéne szabadulnunk,mit dühünk, haragunk táplál szüntelen.

Aranyosi Ervin festménye                           Van egy régi, gyerekálmom, Jön egy bácsi, meseszánon.Szarvas húzza csodaszánját,szél borzolja ősz szakállát.Úgy hívják őt, Télapócska,várja Erzsi, Kati, Jóska...Várják nagyra nyílt szemekkel,csodaváró szeretettel.Fenn a szánon van a zsákja,piros, mint a nagykabátja.Gyerekeknek kis ajándék,szaloncukor, csoki, játék.

Őszi levél bágyadtan leng a fán.Kapaszkodik, maradna még talán.Az elmúlás sápadt képére ül,ereje fogy, s hitében elmerül.Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,és nem hiszi: - neki csak ennyi jár.Maradna még, - az elmúlástól fél.Kapaszkodik az utolsó levél.Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,kinek a sors ezt hagyta örökül.

Vajon miért is jó temetőbe járni,elporlott testek közt, csendben sírdogálni?Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember,melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot,mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek,elment kedveseink, másik síkon élnek.