A NÉVTELEN VÁNDOR
MEGY TOVÁBB
Járom az utamat mindig csak előre megyek,
Sokszor betakarnak sötét fekete fellegek.
Van, amikor átszüremlik szikrázó Nap fénye,
Biztatást adva reményteljes jövőre nézve.
Megyek az úton és gondolkodom nagyon sokat,
De soha nem bántok meg dőrén senkit, másokat.
Hiszem, vallom, hogy egykor majd az utam véget ér,
A sorsom érdem szerint kárpótol majd mindenér.
Mindig teszem dolgomat, amit nekem szánt az Ég,
Úgy gondolom, hogy ez a hosszú úton épp elég.
Lelkem emeli könnyű széllel jövő gondolat,
Kozmikus tereken messze repíti vágyamat.
Oda repíti, ahol nincsen bánat csak öröm,
Álmaimban gyakran suhanva oda költözöm.
Éltem én nem is keveset, tettem a dolgomat,
Dolgoztam eleget róttam papírra sorokat.
Nem hittem, hogy valaha megváltom a világot,
De abban hittem én, hogy megmentem a családot
Attól hogy szörnyű és becstelen gyalázat érje,
Ehhez erőt mindig Mennyei Atyámtól kérve.
Az élet vándora gyakran megpihent az úton,
Elmerengett békén és a szörnyű háborúkon.
Ez a névtelen vándor soha nem volt más csak én,
Bejárva a Kozmoszt és volt az egész Földtekén.
Nincsen még vége az útnak, mert tovább kell mennie,
Erre sarkallja Hite, Becsülete, Istene.
Ha majd egyszer elfáradva honába visszatér,
Hálát rebeg Istenének, sorsának mindenér.
A névtelen vándor egyre megy tovább előre,
Nem gondolva múltra, csak reményteljes jövőre.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2005. 12. 19
