SÁNDOROK AZ OLASZ FRONTON PIAVÉNÁL

SÁNDOROK AZ OLASZ FRONTON PIAVÉNÁL

 

 

 

 

 

 

 

SÁNDOROK AZ OLASZ FRONTON PIAVÉNÁL

 

KEDVES BARÁTAIM!

 

   Az alábbi írásomat egy I. Világháború eseményeivel kapcsolatos pályázatra írtam. Megtörtént, vagy kitalált történet is lehetett és én ezek kombinációját választottam. Amennyiben valaki felismerni véli a benne szereplőket, az lehet, hogy csupán a véletlen műve, de az ellenkezője is előfordulhat, csak kicsit más formába öntve. Sajnos nem kerültem fel a dobogóra, de ez nem vette el a kedvemet a továbbiak megírásától akár vers, vagy prózai formát öltve-:)))

 

Szeretettel és Barátsággal: Bálint

 

SÁNDOROK AZ OLASZ FRONTON PIAVÉNÁL

 

 

     Az életem során más sokszor és nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy miért kell az irodalmat, azok képviselőit, aktív gyakorlóit kiszolgáltatni a mindenkori hatalom kénye kedvének. Miért voltak elhallgatott lírikusok, prózaírók, akiknek a műveit sokszor csak házilag sokszorosított kiadványok révén lehetett megismerni? Miért kellett az emigrációs irodalom képviselőit agyonhallgatni akkor, amikor azok szinte az egész világon térhódítást nyertek már, de idehaza mégsem volt tanácsos hivatalos oktatási keretek között megismertetni a közvéleménnyel, diáktársadalommal?

     Szerencsére olyan családban élhettem a gyermek és ifjúkoromat, ahol az irodalom szeretete megszokott volt. Édesapám parasztköltőként csepegtette belém az általa megismert írók – költők szeretetét, nagybátyám pedig református lelkészként szintén ismerője és művelője volt az irodalomnak haláláig. Sajnos őt már nem ismerhettem meg, mert születésem előtt 1943 – ban tüdővérzésben meghalt. Érdekelt állandóan a tiltott, vagy legalábbis nehezen hozzáférhető irodalom. Nagybátyám hagyatékából akkor olvashattam már Mécs László verseit, amikor az iskolai oktatásban még csak célzást sem tettek a nagyszerű katolikus papköltőre. Gyóni Gézáról is csak annyit hallottam, hogy az I. Világháborúban vesztette életét fiatalon, hadifogságban, de versei nem akadtak a kezembe akkor még. Hallottam az egyik nagyszerű verséről is, aminek a címe: Csak egy éjszakára… Hallottam, de elolvasni akkor még nem sikerült.

    Állandóan kutakodtam, régi padlások mélyén porosodó iratok, könyvek között matattam, régészkedtem. Egyik alkalommal is felkéredzkedtem az egyik ismerősünk padlására és keresgélés közben egyszer csak igazi kincsre bukkantam. Látványától szinte földbegyökerezett lábakkal álltam meg egy számomra aranyat érő karcsú könyvecske előtt. A kötet nem volt más, mint Gyóni (Áchim) Géza przemysli verseinek második itthoni (újból megbővült) kiadása: Lengyel mezőkön, tábortűz mellett címmel. Kiadták Budapesten, 1915. október (Ez a kis kötet eredeti kiadás).(Eredetileg Áchim Gézának hívták, a Gyóni evangélikus lelkész fia volt, aki maga is papnak indult. Szülőfaluja nevét vette később fel és költőként is ez a neve honosodott meg a köztudatban.) Legszívesebben cigánykereket hánytam volna, csak sajnos nem tudtam igazából azt soha megtanulni.

     Azonnal rohantam haza és megmutattam Édesapámnak, aki rögtön ezt kérdezte:

-Bent van a Csak egy éjszakára verse Gyóninak?

-Nem tudom, mert még nem volt időm megnézni, annyira megörültem, hogy találtam ezt a könyvet a padlásra felhordott lomok között.

     Természetesen azonnal fellapoztuk a könyvecskét, és megnyugodva állapíthattuk meg, hogy bizony benne van. Édesapám hangosan felolvasta nekem a verset. Első hallásra is nagyon fülbemászó, nagy hatású volt rám nézve. Nem voltam már akkor gyerek, hisz szakmát végzett fiatalemberként dolgoztam, de ledöbbentem a súlyos mondanivalója miatt. 30 éves volt a költő, mikor ezt a döbbenetes hatású versét megalkotta a harcmezőkön Lengyelországban. Évtizedekkel később 1993 - ban sikerült egy úgynevezett Gyóni összest is beszereznem, de máig becses ereklyeként található meg a házi könyvtáramban a korabeli karcsú kis kötet.

Természetesen a híres verse a Csak egy éjszakára… most is a legkedvesebb az összes alkotása közül. Ha valaki még nem ismerné, annak számára figyelmébe ajánlom az eredeti könyv sorai szerint bemásolva:

 

CSAK EGY ÉJSZAKÁRA…

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom – fecskék szanaszét röpködnek.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka – keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát – vulkán izzó közepén

Úgy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San – folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

 

Küldjétek el őket csak egy éjszakára.

Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind – mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

 

Krisztusom mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind – mind;

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert

Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az istent:

Magyar vérem ellen soha – soha többet!

- Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

 

(Przemysl, november.)

 

    Ezek után az érdeklődésem nagyon sokszor fordult ennek az időszaknak a világa felé, hogy minél többet megtudjak arról, ami azokban az években történt. Ott, ahol az idegen földeken vérüket áldozó Honfitársaink élték a sokszor nagyon sanyarú életüket, de még akkor is derűsen emlékeztek vissza az otthonmaradt Családjaikra.

 

   A Bakonyi falucska kiskocsmájában sokszor összegyűltek az egykori KUK (Osztrák – Magyar Monarchia, Császári és Királyi) hadsereg még élő katonái azért, hogy egy kis múltidéző hangulatban ismét odaképzeljék magukat a régi szép idők puskaporszagú világába. Azon kevés túlélők közé tartoztak, akik Istennek hála épségben kerültek haza onnan, ahol a Monarchia 200 – 300. 000. embert veszített el az I. Világháború különböző csataterein. Mindhárman az olasz harctéren voltak, igaz, hogy nem egy alakulatnál, de ez nem számított, főleg, amikor gondolatban újra átélték azokat a vérzivataros időket. Az öreg hadfiak egy azon kis falu szülöttei és a keresztnevük mindegyiknek Sándor volt. Egyszerű, földet művelő parasztemberek, akiknek még a vallásuk is egyezett, mert mindhárman Reformátusok voltak, és ha jól emlékszem, bajuszosak. Büszkén feszítő mellel merem mondani, hogy az egyik öreg vitéz, az én Apai Nagyapám, de a többieket is volt szerencsém személyesen ismerni. Előszeretettel meséltek a „régi szép időkről” mint ahogyan mi is, a leszármazottaik, akik még nem úgy, mint manapság, (nincs sorkatonai állomány jelenleg) mert mi is még két évig a Magyar Népköztársaság katonáiként szolgáltunk. Ezeken a kocsmai beszélgetéseken természetesen nem vehettem részt, hiszen akkor még nagyon fiatal voltam. Később azonban többször is hallhattam Őket külön - külön, mikor már tanulmányaimból valamilyen szinten rálátásom lehetett tankönyvi ismereti szinten a háború eseményeire, előzményeire, valós, vagy vélt okaira. Egyben nem vagyok biztos teljesen. Nagyapám és I. Sándor bácsi dohányoztak. Pipa, szivar cigi az náluk olyan fontos volt, hogy még a Piavénál az átkelés előtt a lövészárkokban is sokszor arról ábrándoztak, bárcsak lenne egy pakli pipadohányuk. Ma már mindhárman ott nyugszanak a Református Temetőben és lehet, hogy az Égi Kocsmaasztalnál újra meg újra visszaidézik azokat a pillanatokat, mikor az ágyúk dörögtek az olasz fronton hajdanában.

 

I.Sándor bácsi ott lakott a mi utcánkban a túloldalon a családjával. Az egyik unokájával Általános Iskolában is együtt jártunk és a közelség miatt a gyermekéveink alatt napi szinten találkoztunk és átjártunk egymáshoz. Mikor olyan kedvében volt, akkor szívesen mesélt azokról az időkről, amikor a Piavénál beásták magukat és egyszemélyes kavernákat készítve (fedezék, üreg) a gyalogsági ásójukkal. Előfordult, hogy mesélés közben elbóbiskolt, hiszen már a mi gyermekkorunkban is idős ember volt Sándor bácsi. Természetesen mi tátott szájjal hallgattuk a számunkra akkor még ismeretlen fogalmakat, történéseket. Előfordult az is, hogy mi játszásból vizet inni beszaladtunk hozzájuk, a konyhába és láttuk, hogy Sándor bácsi éppen előveszi az újságot és idegesen keresgélni kezd, majd megszólít bennünket: „Gyerekeim! Nem láttátok a szemüvegemet?” Harsány kacajunkra azonban rájött, hogy valami nincs rendben, de mire rákérdezett volna a derültségünk okára, Lajos így válaszolt: „Papa! Ott van a szemüveg a homlokára tolva!” Elnevette magát, de aztán az újságot félretéve ismét elkezdett a régi időkről mesélni. Sokszor lógott a szájában a megszokott pipája még akkor is, ha már az utolsó szippantás után elfogyott a belevaló és kihunyt. Ülve szokott napközben szundikálni, de fogai még akkor is tartották a pipát. Talán egy éve volt már annak, hogy Szülőfalumban járva kimentem a Temetőbe a hozzátartozóim sírjához és ott mentem el mellette (természetesen a síremléke mellett) és nem illik ilyet mondani, de elmosolyodtam, mert eszembe jutottak ezek a pillanatok. A falumban az Ő idejükbe a két Világháború között volt egy nagyszerű Levente könyvtár és annak megszűntével hozzá is került pár darab kötet és közöttük olyan is, amelyik pontosan az Ő szerepükről szólt, az I. Világháború Hőseiről, akiknek szerencséjük volt épségben hazatérniük az idegen országokból.

   Biztosan ez is közrejátszott abban, hogy én egyre jobban kezdtem el érdeklődni a Magyar Történelmünk iránt, ami mai napig is megmaradt, hiszen már közeledek lassan ahhoz a korhoz, amennyi Sándor bácsi volt abban az időben.

 

Zs. Sándor bácsi egy kis zsákutcának majdnem a közepén lakott. Alacsony termetű emberke volt, aki a Református Egyházközség harangozói tisztségét is betöltötte, de az Ő reszortja volt Istentiszteletek alkalmával az éneklésekhez a Zsoltárok számát egy kis táblára kirakni, amit a hívek elolvasva tudták, hogy melyik ének következik. A Templom túloldalán volt egy ugyanolyan tábla, ahova szintén az általa kirakott számokat ugyanúgy fel kellett tenni, hogy a másik oldalon ülő hívek is tudják, melyik ének következik. Gyermekkoromban rendszeresen én is részese lehettem ennek a műveletnek, éppen ezért mondhatnám úgy is, hogy ennek okán kicsit összehaverkodtam az obsitos vitézzel. Sándor bácsinak az ilyen alkalmakkor még volt egy másik feladata is, mert az orgona működéséhez egy pedálos fújtatót kellett kezelni, ami éppen ott volt, ahol a számkirakó tábla, ezért erre is ügyelnie kellett, mikor a kántor, vagy a Nagytiszteletű Úr orgonált. Nem szeretnék tiszteletlen lenni mikor ezt megemlítem, hogy falunkban szinte minden embernek volt valamilyen ragadványneve, főleg azoknak, akikből hasonló nevű több is létezett. Sándor bácsi történetesen nem ennek az okán, talán a kicsinyke termete miatt, vagy más okból kifolyólag, de azt a titulust kapta egykor, hogy: „Kanyegér.” Szemébe persze senki nem merte mondani, csak a háta mögött, de azt hiszem, ezzel Ő is tisztában volt.

 Egyszer már felnőtt fejjel nála járva megindult a nyelve és mesélni kezdett. Természetesen az igaz meséjéből a katonaság sem maradhatott ki. Nem tudom, hogy a világhírű cseh író Jaroslav Hašek regényét a „ Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban”, olvasta – e, de mintha annak a világa elevenedett volna meg a meséjében. Tisztiszolgaként egy magas rangú tisztnél volt szolgálatban még a frontra kerülés előtt és bizony kacérkodni kezdett a feleségével. Soha nem derül már ki, hogy ebből mi lehetett az igazság, de nála fontosabbnak számított az emlékei között, mint az olasz front viszontagságai a Piavénál. Rendszeres Bibliaolvasó ember lévén, mindvégig ott volt vele egy közepes méretű Károli Gáspár fordítású Biblia, még a háború közepette is. Ha jól emlékszem, 1909 – es kiadású. Olyan becsben tartotta, hogy inkább megvált volna az ételtől a fronton, ha ez az ára annak, hogy mi férjen bele a hátizsákjába, mikor menekülőre kellett fogni a dolgokat az események alakulása miatt. Órákon át tudtam hallgatni, mert volt egy olyan bája az előadásának, ami egy kicsit megmosolyogtató volt, meg talán szomorú is, amikor a „menázsi”(élelem a katonai zsargonban) nem érkezett meg időben és bizony éheztek a fronton. Látta, hogy nagyon szemezgetek a Bibliával, hiszen már akkoriban kezdtem gyűjtögetni régi iratokat és könyveket és nála is érdeklődtem ilyen irányban. Búcsúzáskor, mikor meleg hangon megköszöntem azt, hogy időt szakított rám, így szólt: „Nézd fiam! Ez a Biblia végigkísért a katonaságon, a háborún át és azt hiszem, számomra szerencsét hozott. Nekem már nem kell, odaadom, bízva abban, hogy ugyanolyan szerencséd hoz, mint számomra.” – azzal kezembe nyomta a „Könyvek. Könyvét” amelyet ma is emlékül őrzök tőle.

 

N. Sándor, Apai Nagyapám volt a harmadik a sorban az I. Világháborút megjárt hadfiak közül. Nem tiszteletlenségből hagytam Őt a végére, hanem csupán az udvariasság volt az igazi oka annak, hogy így cselekedtem. Róla tudok éppen ebből adódóan többet, mint a másik Sándorokról. Gyerekként emlékszem rá, hogy Ő is előszeretettel beszélt a háborús élményeiről. Érdekes módon nála is erősebbek voltak azok az élmények, emlékek, amik még az úgynevezett, (legalábbis az én időmben) tényleges katonai szolgálat alatt történtek. Abban az időben, a KUK (Osztrák – Magyar Monarchia, Császári és Királyi) hadsereg katonáiként természetes volt, hogy a szolgálati nyelv német, éppen ezért származástól függetlenül a legfontosabb szavakat meg kellett tanulni ahhoz, hogy ebből ne legyen problémájuk. Annyira sikeres volt az akkori nyelvlecke, hogy még 1966 – 68 között is emlékezett a fontosabb német szavakra. (Ekkor voltam katona Pápán, a repülőtéren). Mikor szabadságon, vagy eltávozáson voltam, minden alkalommal meglátogattam és akkor újból mesélni kezdett. Annyira beleélte magát sokszor, hogy a konyhában felkapta a seprűt és olyan peckesen mozogva, elvégezte a puskafogásokat, miközben hangosan vezényelt a valamikor belevésett német vezényszavakkal. Szerettem a házuk padlásán (Édesapám Szülőháza volt valamikor) kutakodni, ahova egy zárt kis helyiségből falépcsőn lehetett feljutni. Egyszer is így történt, amikor a tető, ahogyan lehúzódik a padlás udvar felőli szintjére, felfedeztem egy tokban lévő puska bajonettet (szurony) eldugva. Nézegettem egy darabig, aztán levittem Öregapámhoz, (mi így szólítottuk akkoriban) aki mikor meglátta, kézbe fogta és így szólt: „Hol találtad fiam? Már olyan régen kerestem, mikor a múltkor I. Sándor bátyáddal a régi szép időkről beszélgetve szóba került. Ezt még az olasz frontról hoztam haza annakidején” Elmeséltem neki, hogy merre volt eldugva, ahol felfedeztem, majd addig könyörögtem neki, amíg nekem nem adta. Persze előtte megjegyeztem, hogy már Édesapám is odaadta az övét, amit a Második Világháborúból a Dontól hazatérve magánál tartott. Elérzékenyülve odaadta, de láttam, hogy a szemei kicsit megnedvesednek, hiszen végigszolgálta vele a háborús időket a Piavénál addig, amíg tartottak a harcok. Elmesélte azt is, milyen keserves volt abban a tudatban átvészelni a frontot, hogy talán sohasem láthatja a Családját, kiskorú gyermekeit, akik éppen a háború előtt születtek. Három fiúgyermeke volt, közöttük az Édesapám, második gyermekként. Mikor 1918. Június 20 – án megkezdődött a visszavonulás a folyó bal partjára, számukra tulajdonképpen véget is ért a háború.

 

DRÁGA SÁNDOROK, KÖZÖTTÜK SZÉP EMLÉKŰ NAGYAPÁM!

 

Tudjátok meg, abban a gond és fájdalom nélküli világban, hogy én, aki ma már 68 évesen írom ezeket a sorokat, felnézek rátok. Tisztességben és becsületes éltétek a szerény életeteket Mindenkor. Helytálltatok akkor, mikor a földet kellett művelni, de akkor is, mikor a Haza Szolgálatában idegen földön, véreteket hullatva harcoltatok.

 

EMLÉKETEKET NEM FELDJÜK

 EL SOHA ÉS MEGŐRIZZÜK!

  

   Mindhárom Sándor, beleértve a Nagyapámat is olyan ember volt, akikre azt szokták mondani, Ők a hétköznapok hősei a háborúkban. Nekik nem volt más dolguk, mint a parancs teljesítése, éppen ezért tőlük számon kérni semmit nem szabad, mert nem önként dalolva mentek harcolni a különféle frontokra idegen földön.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2016. 03. 21

 

Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2016. március 31. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 528


   


Tetszik