Archívum

 

SZŐLŐHEGYEN Apai Nagyapámra emlékezve

SZŐLŐHEGYEN  Apai Nagyapámra emlékezve

 

 

 

 

 

 

 

 

SZŐLŐHEGYEN

Apai Nagyapámra emlékezve

 

 

 

      Szülőfalum Bakonyszentkirály a Bakonyban, Veszprém Megyében kb. félúton van Győr és Veszprém között. Lakossága ezer fő körül mozog már hosszú évtizedek óta. A település majdnem teljesen körül van véve hegyekkel, amelyekre régen szőlőket ültettek. Nem valami kiválófajta volt a választék, de a gazdáknak éppen elég foglalatosságot adott ez is a napi munka mellett. Sajnos, amikor 1959 – ben falunkat is elérte a Kollektivizálás (TSZ szervezés), röviddel később kivágatták a szőlőket és legelőkké tették a valamikori szőlőhegyeket.

      A Nagyszülői örökség révén (Még Öregapám életében. Mi így szólítottuk Nagyapámat) a mi „szőlőbirtokunkon” a két meglévő testvér, Sándor Nagybátyám és Édesapám osztozott. Közösen művelték a szőlőt, amely egymás mellett volt természetesen. A tőkék közé babot is ültettek, hisz ott nagyon sok napsütés érte, előbb beérett, mint a völgyben lévő kertjeinkben, ahol laktunk. Egyébként a két család pár száz méterre lakott csak egymástól akkor, amikor már én is gyerekeskedtem. Nagybátyámék laktak a szülői házban Öregapámékkal békés egyetértésben, Édesapámék pedig egy régi uradalmi épületet építettek át 1948 – ban és én már oda születhettem meg.

     Nyáron és ősszel a szőlőhegy az számunkra olyan természetes mindennapi foglalatosság is volt, hisz háromféle cseresznye gyümölcséből csemegézhettünk, ha akartunk érés idején. Ribizli, egres és eper is volt ültetve, egyszóval vitaminhiányban nem szenvedtünk. Cseresznyeérés idején (Piros, fekete és sárga fajtáink voltak) gyermekkorom legkedveltebb gyümölcse volt akkor, amikor Édesanyámtól a frissen sütött kenyérből egy jó nagy karéjt kértem és kiballagtam vele a szőlőhegyre. Ott felmásztam valamelyik fára és jól belakmároztam az érett, ropogós gyümölcsből. Mint ahogyan akkor mondtuk, degeszre tömtem a hasamat.

    A szőlő érésekor ősszel bizony nagyon kellett vigyázni a termésre, mert a madarak megdézsmálták. Éppen ezért madárijesztőket, ember alakú figurákat készítettek, hogy ezzel is elriasszák a szőlőszemeket szétvájkáló madarakat. Nem csak ez volt probléma, hanem gyakoriak voltak a szőlődézsmálások is, ezért ilyenkor Öregapám, aki a legjobban ráért, ott tanyázott a szőlőhegyen elég gyakran. Nem fordult elő egyszer sem hogy bántódása esett volna még akkor sem, ha gyakran az éjszakát is ott töltötte. A szőlőtőkéket fölfele ültették az erdő irányába, ami ott volt nem messze talán ötven méterre, de közöttük állt a három cseresznyefa és alatta egy földbevájt kunyhó. (Mi úgy neveztük, hogy gunyhó)

       Sokszor kikönyörögtem a Szüleimtől, hogy ott éjszakázhassak vele a hegyen. Ilyenkor jó meleg takarókat kaptam, hogy az éjszaka lehűlt levegő miatt ne fázzak meg. Ma is nosztalgiázva gondolok ezekre az időkre és Szeretette Öregapámra. Jó mesélő, alacsony termetű ember volt, aki a dohányzás szinte minden létező fajtáját kipróbálta. Érdekes módon a gyermekei nem követték a példájukat. Gyula bátyám, akiből református lelkész lett, (korán meghalt 33 éves korában-tüdővérzésben) Sanyi bátyám és Édesapám, akik folytatták a földműves mesterséget, egyaránt nikotinmentes életmódot folytattak.

      Szóval ilyenkor este kiültünk a gunyhó elé és mesélni kezdett. Ő még a Monarchia hadseregében szolgált, ahol németül voltak a vezényszavak. Néha úgy belelendült a mesélésbe, hogy még a pipa is kiesett a szájából. A kis mokány ember felállt, a kampósbotját felemelve katonás rendben úgy bemutatta a puskafogásokat, hogy abba semmi hiba nem volt. Csak úgy pattogtak a német vezényszavak a szájából, pedig akkor már bizony sok évtized távlatából emlékezett vissza a hajdan volt fiatal katonaidőkre. Ilyenkor én is katonának éreztem magamat, aki ott van az olasz fronton mellette és hallom a szuronyrohamra induló vezényszavakat. Ha látta már a lecsukódni készülő szempilláimat, mindig befejezte a mesélést és bementünk aludni. Hangyák, bogarak mászkáltak rajtunk keresztül, de semmi bajunk nem lett tőle. A mai gyerekek el sem tudják képzelni azt, hogy ilyen helyen éjszakázzanak, de nekünk, akkori falusi gyerekeknek ez természetes volt.

      Mostanában mikor hetente Édesanyámat meglátogatom, mindig elnézek a kopár szőlőhegyek irányába.(május 14 – én lesz 85 éves) Udvarunkból éppen odalátni. Ilyenkor eszembe jutnak azok a szép idők, amikor Öregapámmal kint éjszakáztunk mesélgetés közben. 1968 – ban még el tudtam búcsúzni tőle halálos ágyán, amikor szabadságról utaztam vissza az egységemhez a katonasághoz. Másnap reggel már szolgálat közben ért utol a szomorú távirat, hogy Szeretett Öregapám visszaadta életét a Teremtőjének. Azt kívánom, nyugodjék békében most is, amikor Rá emlékezve nyúltam vissza gyermekkorom gondtalan világának emlékei közé rövid írásommal.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 05. 13

 

 

Szerkesztés dátuma: szerda, 2016. április 13. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 544


   


Tetszik