Archívum

 

LÓHÁTON JÁRÓ BRIGÁDVEZETŐ Édesapámra emlékezve

LÓHÁTON JÁRÓ BRIGÁDVEZETŐ  Édesapámra emlékezve

 

 

 

 

 

 

 

LÓHÁTON JÁRÓ BRIGÁDVEZETŐ

Édesapámra emlékezve

 

 

 

      Tűző nyári nagy melegben, esőben és szélben, hidegben, de mégis büszkén ült a lovon valaki, aki járta a falu körül a határt. Ha emberekkel találkozott, sapkáját megemelve üdvözölte őket, akik harsányan visszakérdeztek sokszor:

-Hova vágtázik Bálint bácsi már megint?-Természetesen, akikkel pertuban volt, azok úgy érdeklődtek tőle, hogy merre jár. Ez a lovon járó, akkor már nem fiatalember, az én Szeretett Édesapám volt. Brigádvezetőként a helybéli Termelőszövetkezetben felügyelte a határban dolgozókat. Ő nem tudott kerékpározni, motorozni, autót vezetni, a gazdaságban tartott pár hátasló egyikével körbe tudta járni azt a területet, amelynek a felügyeletével megbízták.

     Különös története van annak, hogyan tanult meg lovagolni. Erről szóljon Ő saját maga, a „Hol van már a paraszt?” – című önéletírásában:

„ A tényleges katonaidőmet a győrszabadhegyi tüzérlaktanyában töltöttem…Meg aztán a lovas kiképzés! Mert ez lovas tüzér alakulat volt. Lovak húzták az ágyút, meg az ágyú kezelői is lóháton mentek…Csukott lovardában tanultunk lovagolni. A fedeles lovarda! Hatalmas nagy terem, bekerítve, tetővel. Sorban kellett lovagolnunk. Leverték az újoncot a hátáról ostorral. Ott hömbölögtünk a fűrészporban. Középre állt hosszú ostorral a tűzmester, aztán nem ám a ló, hanem a lovas nyaka közé vágott! A kuruc csatában nem lehettek olyan bukfencezések, mint a fedeles lovardában! Sokszor mind ott henteregtünk. A lovak, meg mint a táltosok, úgy ugráltak át rajtunk. Nem léptek ám ránk! A százados meg egy emelvényről nézett bennünket és kiabált: „Lóra marhák! A ló jó, csak a lovas a szaros!” Nem számított ott, hogy valamit jól vagy nem jól csinált az ember, mindenkit ütöttek – vertek. Persze jól semmit sem tudott az ember újonc korában. Nekünk lovaink voltak, de soha nem ültünk itthon a ló hátán. Nem volt divat lovagolgatni. Ott meg egyből kellett volna lovagolni tudni! Azokra a bolond vadlovakra fölrakták az embert, azok meg oda mentek ahova akartak. Nem úgy ültünk fel, hogy odaállt a ló, kengyelbe a láb, szép kényelmesen, méltóságteljesen felülni – nem, nem! Mentek a lovak előttünk, először lépésben, majd ügetésben, aztán vágtában, és úgy kellett felugrani rájuk, a sörényüket elkapni. Szerencsére ugrani tudtam, az első lóra mindig felugrottam, még ha vágtában ment is, de volt olyan, aki elég sokat szenvedett, mert nem tudott felugrani, és addig hajszolták, míg föl nem ült…”

    Hát így esett, hogy kénytelen volt meg tanulni lovagolni az én Jóapám, aminek aztán a fentebb említett módon évtizedekkel később hasznát vette. Gyorsan odaért a határba, akiket keresett. Lerendezte az emberekkel a tennivalókat, összeírta, ölezővel lemérte az elvégzett munkát, a ló meg addig legelgetett a mezőn, vagy az út szélén. Dolga végeztével pedig korához képest elég fürgén nyeregbepattant és folytatta az útját tovább. Természetesen a határt járva ekkor is jöttek azok a csodálatos gondolatai is, amelyekből a versei születtek. Mindíg volt nála notesz, vagy egy darab papír, hogy lejegyezze azokat útközben. Ha kellett, még a ló hátáról is leszállt, vagy régebben az eke szarva mellet is megállt pár percre a munkájával. Nagyon szerette az Ő Bakonyát, talán ezt a szeretetet is a génjei révén örököltem tőle. Olyan sok írásában méltatta ezeket az érzéseit, hogy csak ebből egy kötetre valót lehetne szerkeszteni a válogatott írásain kívül. Mindig a paraszti mezők küldöttének érezte magát. Ezt nagyon szépen meg is írta versében:

 

PARASZTI MEZŐK

 

Paraszti mezők küldötte vagyok,

Úgy jöttem, mint vadon termett virág.

Bölcsességem, tudásom nem nagyok,

Nem neveltek engem nagy iskolák.

Ők adtak szívemnek fényt, sugarat:

Szabad mezők a tiszta ég alatt.

 

        Munkája során sokszor megállították az erre járó kirándulók, hogy fényképet készítsenek róla, ahogyan büszke tartással ült a lován. Ő még az a fajta ember volt, akit a katonaságnál megtanítottak a tartásra. Ez a tartása szinte halála pillanatáig megvolt benne, úgy belevésődött a tagjaiba. Soha nem terhelte túl a rábízott lovat, mert tudta hogy a pihenés neki is kijár. A faluban csak úgy hívták: Nagy Bálint a lovas brigádvezető.

Drága Jó Édesapám!

De jó is volna, ha még itt lehetnél közöttünk, még ha lépésben is poroszkálnál a kedvelt lovad hátán.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 06. 21

 

https://www.facebook.com/balint.v.ifjnagy/posts/1750044268546683?pnref=story

 

Szerkesztés dátuma: szerda, 2016. április 27. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 810


   


Tetszik