Archívum

 

IMRUS A KIS FEKETE KUTYUS

IMRUS A KIS FEKETE KUTYUS

 

 

 

 

 

 

 

 

IMRUS A KIS FEKETE KUTYUS

 

 

     Munkám során gyakran találkozom a város lakosságával. Hivatalsegédként sokszor kézbesítek a Polgármesteri Hivataltól leveleket, de közben árgus szemekkel kell figyelnem a környezetemben settenkedő kutyusokra. A kapukon vagy van felirat, amely figyelmeztet a harapós kutya veszélyére, vagy nincs, de ennek nagyon sokszor egyáltalán semmi jelentősége sincs. Van, ahol évtizedek óta kint van a tábla, de még a környéken sem található, nemhogy az udvarban. Ennek az ellenkezője éppen az, ahol meg nincs kiírva semmi és gyanútlanul ballagva befelé, egyszer csak már oda is kap a bokámhoz egy vicsorító jószág.

      A gazdik természetesen védik őket mondván, hogy csak játszik, nem veszélyes, nem harapós. Hajlandó lennék igazat adni, de majdnem hat év gyakorlattal a hátam mögött, némi óvatos tapasztalatra azonban már szert tettem. Tetanusz injekció a hátsó felembe győzött meg arról, hogy inkább bizalmatlan legyek, mintsem higgyek a gazdik igaznak tűnő szavának. Az érdekessége talán a dolognak éppen az, hogy általában nem a nagy testű kutyák a veszélyesek, hanem éppen a kicsik. Sok helyen csengő sincs a kapun, jelezvén a ház lakóinak, hogy küldemény érkezett. A jószág azonban ott áll a levélszekrény mellett, amely sokszor éppen az udvar felőli részre van felfüggesztve és csak úgy lehet beletenni, ha átnyúlok a kerítés felett. Volt, hogy a kezemből kapta ki a levelet, mert nem voltam elég fürge a levél bedobásával. Ha bedobós a levél azzal még nincs is akkora baj, hanem amikor alá kell íratni a tértivevényt a gazdival és kiabálok, köszöngetek, noszogatom a kutyát, hogy ugyan már ugasson egy kicsit, hogy a házban felfigyeljenek rá és kijöjjenek.

      Nem is olyan régen egy kézbesítéskor csengetésemre előjött a ház úrnője, de vele együtt nyomult egy hangosan ugató kis testű kutyus, aki ugrándozott körülöttem, amíg aláírattam a papírt az átvételről. Gazdája látva az óvatosságomat így szólt: -Nem kell félni tőle, nem harap.

Elköszöntem és hátat fordítottam, de ebben a pillanatban már a kicsike éles fogai oda is kaptak a bokámhoz lépés közben. Az volt a szerencsém hogy a farmernadrágom felfogta a harapást és el is csúszott rajta a kutya fogazata. Visszafordultam és azt mondtam kissé ingerülten: -Hogy is tetszett mondani az előbb? Nem harap a kiskutyája?- A gazdi erre nem tudott mit mondani. Elterelte előlem és behívta a lakásba. Természetes ezek után, hogy nem nagyon szerettem haverkodni a kutyákkal az elmúlt időszak alatt. Kellő távolságtartással, óvatosan mentem el mellettük, nem téve félreérthető lépéseket irányukba, amit esetleg támadólag értékelhettek volna. Volt olyan időszak is, amikor azt mondtam:- Gyűlölöm a kutyákat! Természetesen, mint több kijelentésemet, ezt is átértékeltem egy barátságosabb kis kutyus közeledése folytán.

     Az előzőekben leírtakat csak azért soroltam fel, hogy bevezessem olvasóimat, a látszólag egyszerűnek tűnő munkának is megvannak a maga veszélyei, amelyekre jól oda kell figyelni. Nemcsak borús, hanem derűs epizódjai is vannak azonban, ennek ékes bizonyítéka Imrus, a kis fekete kutyus esete.  Az egyik autószerelő ismerősömnél is gyakran előfordultam levelekkel, de minden alkalommal hirtelen előbukkant a semmiből egy kis fekete szőrpamacs, aki mikor meglátott, aranyos kis hangjával már el is kezdte a harsány ugatást felém. Először óvatos voltam vele

kapcsolatban is, de amikor már többször jártam ott, kezdtem megkedvelni. Körülszaglászott, nyalogatta a cipőmet, mintha azt akarta volna tudomásomra adni, hogy ne félj tőlem, hisz én olyan aranyos vagyok, mint amilyennek látszom.

     -Imrus Gyere ide! – kiáltott rá a gazdája, mikor legelőször ismerkedés gyanánt körülugrándozott a kicsike. Akkor tudtam csak meg, hogy uraságát Imrusnak hívják, tehát fiúkutya az illető kis csahos. Olyan kicsike, hogy a kapu alatti résen is kiszökik az utcára és megugat minden arra járó embert. Aki nem ismeri ugyanúgy tart tőle először, mint én is tettem, de mikor meglátják, hogy csak ismerkedik, boldogan megsimogatják és mennek tovább. Előfordult, hogy több száz méteren keresztül is jött utánam és vissza kellett csalogatnom, nehogy eltévedjen az utcán gazdái bánatára.

      Imrusnak még most sem tudom, hisz nem vagyok kutyaszakértő, hogy milyen fajta ősei voltak, de azt hiszem ennek nincs is jelentősége. Én, aki távolságtartóan viselkedtem eddig kutya ügyben már odáig jutottam, örültem, ha arra volt dolgom, ahol az autószerelő lakott. Voltak szomorkásabb napjaim néha, de amikor megláttam az ugrándozó Imrust felém szaladni, akkor még a hangulatom is egy csapásra megjavult. Kezdtem megérteni azt, hogy a magányos emberek miért tudnak annyira ragaszkodni a kedvenc kutyájukhoz, macskájukhoz, vagy akár egy tengeri malachoz is, mert annyira megszerették őket. - Imrus, te drága kis kutyus! Szolgáld még minél tovább hűséggel azokat a gazdáidat, akik számára annyi szeretettel szolgáltál eddig és még fogsz is sokáig remélhetőleg. Én meg megköszönöm azt, hogy visszaadtad hitemet a kutyák iránti mértéktartó viselkedésemmel kapcsolatban. Imrus, hálásan megköszönöm, hogy megváltoztattál!

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 06. 05

 

U.I.

9 évvel ezelőtt írtam ezt a kis történetet. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy Imrus vajon él – e még szerető gazdái körében?

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2016. 08. 24. Szerda Délelőtt 10: 51

 

A fénykép csak illusztráció, nem Imrust ábrázolja

 

 

Szerkesztés dátuma: szerda, 2016. augusztus 24. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 756


   


Tetszik