„CSAK EGY PICURKÁT!”
Avagy, mikor még kalauzok voltak a távolsági buszokon
1962 – 65 között Győrben a 400 – as Ipari Tanuló Intézetben vasesztergályosnak tanultam, majd 1, 5 évig a Szerszámgépipari Művek Győri Célgépgyárában szakmunkásként dolgoztam. Albérletben laktam és csak havonta 1 – 2 alkalommal utaztam haza Szülőfalumba, a Veszprém Megyei falucskába Bakonyszentkirályra. Mivel mifelénk vonat legközelebb csak Bakonyszentlászlón volt, célszerűnek tartottuk az innen bejáró, vagy ott dolgozó, tanuló emberkéknek az autóbusz közlekedést. Győr – Balatonfüredre mindennap ment járat már akkor is és a 82. sz. Főközlekedési útvonal éppen a falunk szélén vezetett el. Ez alatt a 4, 5 év alatt annyi emlékezetes élményben volt részünk, személy szerint nekem is, amik örökre bevésődtek az elmémbe és kitörölhetetlenül, halálomig ott is maradnak.
Akkor még külön kalauzok voltak a távolsági járatokon és nem volt a gépkocsivezetőknek dolga a jegy eladás, kezelés, éppen ezért az utazóközönség is bensőségesebb kapcsolatot tudott kialakítani velük. Talán ennek is köszönhető, hogy a diákokba jobban „beleverődött” a tisztelet olyan értelemben, hogy átadják az idősebb korosztálynak a helyeiket, ami manapság sajnos már nem jellemző rájuk. Szegények annyira el vannak fáradva az iskolában történt fárasztó ülésbe, hogy inkább az ablakon kifelé bámulva, vagy manapság a telefonos kütyüiket babrálva elsiklanak felette és nem veszik észre, hogy ott áll mellettük egy 80 éves, botjára támaszkodó Hölgy, vagy Úr. A gépkocsivezető, főleg ha sok az utas, legtöbbször nem is észleli ezt, vagy gondolja, ez nem az ő asztala, hogy udvariasságra tanítsa a fiatalokat. Persze itt is tisztelet a kivételnek.
A kalauzos hőskorban azonban ilyenek csak nagy ritkán fordultak elő, mert azok szigorúan felállították a nebulókat a helyük átadására. Az is igaz, hogy akkoriban még valahogyan, mintha több ilyen értelemben vett „tisztesség” szorult volna a mi korosztályunkba. Persze, mint ahogyan általánosítani akkor és most sem szabad, de ezt mindenképpen meg szerettem volna említeni írásom témájával kapcsolatban. Azon a járaton, amin én is éveken keresztül utaztam, volt egy nagyon szimpatikus, emlékeim szerint talán korban lehetett olyan 40 – 50 év közötti férfi kalauz, aki különösképpen kedvelt volt az utasok körében. Ennyi idő után sajnos a nevére már nem emlékszem, mert Győrből, az akkori első munkahelyemről szólított el a katonai behívóparancs és leszerelés után már nem mentem oda vissza dolgozni. Ritkábban utaztam a Kisalföld „Fővárosába” és akkor sem találkoztam a kalauzzal. Később pedig leépítették a jegyváltást, kezelést és a gépkocsivezetők nyakába varrták, ami a mai napig is így van már.
Az említett kalauz mindenkivel, korra és nemre való tekintet nélkül kedves volt és sokat humorizált. Mikor olyan sokan voltak, hogy még az álló utasok is alig fértek el, fellépett a közlekedő út peremére és hangosan, de mégsem agresszívan elkiáltotta magát:
-Húzódjunk a kocsi belsejébe!
Előfordult, hogy a peremen kellett neki végigaraszolni, mire elérte a kocsi hátulját, közben többször is így szólt, utat kérve magának:
-Csak egy picurkát!
Sem többet, sem kevesebbet, ezzel is jelezvén azt, hogy milyen nehezen halad a sok ember között, miközben a jegyváltást és a bérletek kezelését végzi.
A diákok közül, főleg akik mindennap bejárók voltak Győr valamelyik iskolájába a környező településekről, sokan tanultak, leckéket is írtak útközben. Egyszer kiderült, hogy a kalauz nagyon jó matekos és más tantárgyakban is szívesen segített nekik. Ettől kezdve még nagyobb népszerűségre tett szert közöttük. A diákok nem győztek neki hálálkodni, de Ő szerényen mosolyogva hárította el mondván:
-Gyerekek, szívesen segítek bármikor, ha tudok, csak szóljatok!
Vágta az egyenleteket, kémiai és fizikai képleteket ugyanúgy, mint a humán tárgyakat és sokszor fel is merült bennünk, hogy ilyen Istenáldotta tehetségű ember miért nem tanít valamelyik iskolában ahelyett, hogy az összezsúfolódott embertömegben jegykezelő munkát végez.
Nyilván megvan erre is, vagy volt a magyarázata, vagy lett volna, ha megkérdezzük, de valamiért mégsem tettük. Mindig mosolygós volt az arca és egyszer sem vettük észre, hogy valamelyik utas kihozta volna a sodrából, pedig akkoriban is voltak rigolyás emberek, nemcsak manapság.
Mint ahogyan a klasszikus mondás tartja:
„Ami elromolhat, az el is romlik.”
Így is történt egyik alkalommal. Éppen felértünk Veszprémvarsányban a falu Vásártér felőli szélére, amikor valami furcsa motorhangot hallottunk. A gépkocsivezető félreállt az úton és a kalauzzal együtt kiszállva megnézték a motort. Egy kis idő múlva újból visszajöttek és elindultunk, de kicsit lassabban folytattuk az utunkat. Az erdőn átérve a Keresztúri réteknél a busz ismét megállt és megismétlődött az előbbi. Sofőr és kalauz leszáll, majd kis idő múlva visszatérve hogy mindenki lássa, a kalauz így szólt az utazóközönséghez:
-Kedves utasaink!
Ne ijedjen meg senki, de egy kis műszaki hiba történt, amit helyben nem lehet megjavítani. Bakonyszentkirály itt van közel, addig még el tudunk menni és a Postáról telefonon kérünk egy mentesítő járatot. Ma egy kicsit később érnek haza azok, akik még távolabb is velünk jönnek.
Úgy is történt. A dombon felérve a Németfalusi (A település két részből tevődik össze, Magyar és Németszentkirály. Az előbbit még ma is úgy hívjuk, hogy Németfalu. 1926 – ban Bakonyszentkirály néven egyesültek) bekötőútnál beértünk Szülőfalumba és a völgyben megálltunk a Posta előtt. A kalauz, most is meglátszott, hogy még ebben a helyzetben is humoránál van, hangosan és jól érhetően így szólt:
-A busz megáll, a személyzet telefonál!
A megértésüket kérjük!
Akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, mint manapság, hogy azonnal lehetett volna segítséget kérni. Még az volt a szerencse, hogy idáig is bírta az autóbusz. Mi páran helybeliek, természetesen leszálltunk és elköszöntünk. Nekem főleg jó volt ez a kis malőr, mert pár száz méterre laktunk a Postától és előbb hazaértem, mint ahogyan a faluvégi megállótól máskor szoktam.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2016. 09. 07. Szerda Délelőtt 10: 40
A fotó csak illusztráció, nem tudom, milyen tipusu volt az autóbusz akkor
