„JAJ, A PINAM!”
Azaz házigazdánk, Józsi bácsi vélekedése a világ dolgairól
Több írásomban is szóltam már arról, hogy 14 éves koromtól (1962 – 66) kezdve 4, 5 éven keresztül Győrben éltem. A város annyira tetszett, hogy valamikor itt szerettem volna letelepedni örökre. Először Ipari tanulóként, majd ifjú szakmunkásként éltem az életemet egészen a katonai bevonulásomig. Albérletben laktunk az unokatestvéremmel, Sanyival, (akivel együtt végeztük el a vasesztergályos szakot a MÜM 400. sz. Ipari Tanuló Intézetben) Mariska Nagynénémnél. Újvárosban, amit egykoron Gorkíjvárosnak is neveztek. Az Újító utcában laktunk nem messze volt a Rábca folyó védőtöltésétől, amely több alkalommal is áradásveszélyessé vált az idők során. Ott létünk alatt is ez történt, éppen ezért ha fájó szívvel is, de új albérletet kellett keresnünk Sanyival. Nem tudom, hogy ki ajánlotta, de sikerült egy magányosan élő idős bácsinál albérletet találnunk. Mai szemmel mérve az idős jelző már átértékelődött számomra, hiszen én is már a 69.évemben járok. Jóska bácsi, a házigazdánk sem lehetett akkor sokkal több, de akkori tinédzser fejünkkel idősnek számított a szemünkben.
Kicsit nehézkes járású, mondhatnám majdnem azt, hogy totyogós, kerekarcú, hózentrágert hordó bácsika volt és bizony a természete sem felelt volna meg a mostani albérlői elvárásoknak, de mi akkor még ennek is örültünk. Az Iskola is valamivel közelebb volt, igaz, a város másik végén az ETO focipályán túl, de a szerszámgépipari Művek Győri Célgépgyára, ahol tanulóként, később ifjú szakmunkásként dolgoztunk, az közelebb került hozzánk, mint az Újvárosi albérletünk. Sajnos egy kis lakás volt, ami egy szoba konyhából állott és együtt laktunk Józsi bácsival, ami enyhén szólva is furcsa főbérlő és albérlő viszonylatában, de mint említettem, sok lehetőségünk akkoriban nem adódott, csak később, de ez már egy teljesen más történet.
Józsi bácsinak volt egy úgynevezett vezetékes rádiója, amit előszeretettel hallgatott, bármi is szólt belőle. Később sikerült vennem egy kis zsebrádiót, de ha a lakásban hallgattam, vagy hallgattuk, az „öreg” mindjárt ránk szólt:
-Ez utcai rádió, nem szeretem hallgatni!
Bármit hallgattunk, semmi sem volt jó neki. Elmondása szerint nem szereti az operát, operettet, modern zenét, csak híreket hallgat. Volt olyan, hogy hazafelé menet az udvarban már messziről hallottuk, hogy olyan hangosan szól belőle az opera ária, hogy még a madarak is elmenekültek a fákról. Mikor ezt szóvá tettük neki, akkor mérgesen lekapcsolta és duzzogott egy kicsit.
Szüleink jóvoltából hoztunk ágyneműt és minden olyat, amire szükségünk lehetett. Még a disznóvágásból felfüstölt sonka is bekerült a speizba, mert akkor még hűtő nagyon kevés embernek volt csak és Józsi bácsi sem rendelkezett ezzel. Éppen ezért csak olyan ételeket hoztunk, illetve vettünk, amelynek a tartóssága hosszabb ideig sem okozott gondot. Előfordult azonban az, hogy a sonka valahogyan nem volt kellőképpen bepaprikázva a csontok és a hús találkozásánál és bizony a legyek a melegben, mint ahogyan szokták mifelénk mondani, beköpték. Ha időben nem vettük észre, akkor bizony megkukacosodott a sonka azon része is. Józsi bácsi szerint ez nem így történt, mert Ő állította, hogy a sonkában megterem a kukac. Persze megmosolyogtuk és próbáltuk neki megmagyarázni az igazságot, de megfellebbezhetetlenül az volt, amit állított és meg volt róla győződve, hogy nem nekünk van igazunk.
A lakásban mindenhol 15 wattos égők voltak, de azt mondta, hogy mi nagyon sok villanyt fogyasztunk és ennek megfelelően fizettette ki velünk a nem létező fogyasztás nagyobbik részét. Egyszer, mikor nem volt otthon, megtaláltuk az elrakott villanyszámlákat az asztalfiókban és még mi is elcsodálkoztunk azon, hogy milyen keveset fogyasztottunk hónapokon keresztül ahhoz képest, mint amit Józsi bácsi állított. Mikor megemlítettük neki akkor is váltig állította, hogy amit Ő mondott, az – az igazság.
A lakás egy hosszú udvarban volt, ahol egymáshoz építve sorakoztak a többiek is. Mi középtájon lehettünk az emlékezetem szerint. Úgy voltak, hogy az udvarról egy kis nyitott, fedett előtér és jobbra, balra is volt egy különálló lakásrész. Mi mellettünk egy roma asszonyka lakott, aki kora szerint lehetett talán olyan 40 – 45 éves. Józsi bácsi állandóan leskelődött utána és folyton ajánlatokat tett neki. A szobánk ablaka, ami erre a kis előtérre nézett is ott volt és középen egy nagytükör lógott a falon. Onnan is szokott leskelődni, mert állítása szerint az asszonyság állandóan ott kellette magát neki. Mi ezt egyszer sem láttuk, de váltig állította és azt is elmesélte, hogy egyszer éppen jött haza. A Hölgy akkor is a tükör előtt nézegette, illegette magát. Megpróbálom felidézni azt a pillanatot, ahogyan előadta nekünk a történetet:
-Képzeljétek el, odalopóztam mögéje, benyúltam a lába közé és mivel nem volt rajta bugyogó, jól megmarkoltam a szőrös punciját, mire felsikoltott:
-Jaj, a pinam!
Így volt, vagy nem így volt, ma már nem lehet megtudni, de nem is érdekes. Attól függetlenül, hogy milyen rigolyás ember volt, mégsem lehetett rá haragudni.
Mikor elköltöztünk tőle, békességgel váltunk el és jó egészséget kívántunk neki. Később még egyszer találkoztam vele a belvárosban az akkori Vörös csillag mozi előtt lévő Bisinger sétányon egy hegyes csikkszedő bottal gyűjtögette az eldobott „dekkeket”. Odaköszöntem neki, de hunyorogva rám nézett és visszaköszönt ugyan, de azt vettem észre, hogy nem ismert fel. Azt tudtam, hogy a hallásával baj van, de bizonyára a látása és az emlékezete is gyengült elköltözésünk óta.
Továbbmenve újból eszembe jutottak Jóska bácsinak azok az ominózus szavai, amiket mondott a tükör előtti epizóddal kapcsolatban:
„JAJ, A PINAM!”
Az igaz történet hozzávetőlegesen 40 évvel ezelőtt esett meg velünk. Józsi bácsi valószínűleg már odaátról nézeget visszafelé és bömbölteti a rádióját, ha esetleg mégis lakója még a földi világnak, jó egészséget kívánok számára.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2016. 09. 08. Csütörtök Délelőtt 10: 50
A fotón látható ház egyik lakásában voltunk albérletben Józsi bácsinál
