„KÉK A KÖKÉNY, RECECE, HA MEGÉRIK, FEKETE…”
Kezdett már besötétedni, mikor az unokáimmal mentünk hazafelé a kislányomtól a temetőből. Édesanyjuk síremlékénél voltunk tiszteletünket tenni. Még ott volt bennünk a szomorúság, éppen ezért szótlanul ballagtunk. A városnak ezen a pontján húzódik az erdő széle, ahol már az ősz színei kezdtek megmutatkozni a sárguló falevelekben, az elszáradó növényzetben. Mindenféle erdei gyümölcs is megterem ezen a környéken, de szembetűnően virítottak az út mellett a kéklő bogyócskák. Kisebbik unokám a hatodik osztályos Dávidka meg is kérdezte tőlem:
-Mi ez papa?
-Nem tanultatok róla még az iskolában?
-Nem, sohasem láttam ilyet.
-Ez bizony kökény, mikor megérik, akkor nagyon finom, kissé fanyarkás íze van.- Azzal leszakítva egyet megkóstoltam. Az unokám követte példámat, de nagyon gyorsan ki is köpte a kis golyócskát, és ezt mondta:
-Hiszen ez nagyon savanyú papa!- Elnevettem magamat, miközben én továbbra is tovább ízlelgettem az ismerős ízeket, majd így válaszoltam:
-Persze hogy savanyú még kisfiam, mert nem érett meg. Mifelénk a szülőfalumban a régi öregek azt szokták mondani, ha az első dér megcsípte, akkor már ehető, mert beérett. Még várni kell egy kicsit, korai még a leszedése. Tudjátok régen nálunk Édesanyám valamikor szokott szedni az erdőben és kiváló, nagyon finom lekvárt főzött belőle. Az idejét sem tudom már annak, hogy mikor ettem már kökénylekváros kenyeret. Megszárítva pedig gyógynövényként is használták, hisz akkor még nem volt mindenre annyiféle orvosság, mint manapság. Bicske (csipkebogyó), hársfa, csalán és más alapanyagból készítettünk teákat, ami bőven termett azon a vidéken is. Nem voltak akkor még filtere, boltban és egyéb helyeken vásárolható teák, a természet patikája szinte mindent megadott a jó szemű falusi háziasszonyoknak. Beszélgetve lassacskán hazaérkeztünk a gyerekekkel.
Tegnapelőtt az utam éppen arrafele vezetett, ezért megálltam ismét a már feketés színt öltő kökénybokrok előtt. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen íze van már az erdei gyümölcsnek, hisz voltak már kora reggeli fagy közeli idők mostanában. Ahol mi lakunk egy hosszú rét húzódik, ahol deres már napok óta, gondoltam az erdő szélénél sem lehetett sokkal másabb a hőmérséklet éjszakánként. Leszakítottam egy bogyócskát és élvezettel forgattam körbe a számban, mert a gyermekkori ízeket kezdtem érezni. Megvolt még az a pikáns, savanykás hatása, de már puhán omlott széjjel, ezért sorban szedegettem és ettem a kökényeket. Volt, már amelyik kicsit fonnyadtnak tűnt, de érdekes módon az még ízletesebb is volt a többinél. Ebéd előtt voltam éppen, kiváló étvágycsinálónak bizonyult. A természet egyszerű kis termése és mégis micsoda nagyszerű, kiváló gyümölcs. Délután mikor az unokáim megérkeztek az iskolából, elmeséltem nekik hogy már ehető a kökény és a magammal hozott pár szemet felajánlottam kóstolónak. Mindketten megízlelték és most már Dávidka is elégedetten nyugtázta és nem köpte ki, mint a múltkor mikor még éretlen volt.
Nem véletlen talán az sem, hogy valamikor a dalszerzőket is megihlette a kökény: „Kék a kökény, recece, ha megérik fekete…”
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 11. 10
