„IDESANYÁM MI AZ A BUDI?”
Régvolt falusi emlékeimből és egyebekről.
Egyszer volt, hol nem volt, de talán mégis igaz volt… kezdhetném így is a történetemet. Bizony igaz volt, hiszen azok a történetek a legérdekesebbek, igazabbak mindig, amelyeket nem a fantázia szülte, hanem megélt események alapján lettek megírva.
Aki élt már faluhelyen, főleg mikor még nem olyan viszonyok voltak, mint manapság, az el tudja képzelni, hogy nem olyan komfort volt a házaknál, amely ma már megszokott. Vízvezeték, fürdőszoba, mellékhelyiség nagyon kevés helyen volt, mint ahogyan a történetben szereplő családnál sem állt rendelkezésre ez a lehetőség a lakásban. Ettől függetlenül rend és tisztaság volt náluk is, mint a legtöbb falusi lakásban, ahol a tisztes szegénységben lévők a mindennapjaikat élték. Az említett család felszámolta a falusi viszonyait és beköltözött egy kisvárosba, ahol az eladott házuk és egy kis örökölt vagyonkából tudtak venni olyan lakást egy tömbházban, amelyben már volt fürdőszoba és lehúzós WC is, amit bizony előzőleg nélkülöztek és az egyetlen lánykájuknak is lett önálló szobája.
A kislánynak nehéz volt elszakadni barátaitól, iskolás társaitól, hiszen még csak alsó tagozatba járt, de a komfortnak ő is nagyon tudott örülni. Kicsi volt még, hiszen csak a tízedik évében járt, de szinte mindennap ki volt téve annak, hogy az iskolában csúfolták, szekálták és elmondták mindenféle jöttment, bugris parasztnak. Egyik nap is sírva ment haza és azt kérte az otthon lévő Édesanyjától, hogy költözzenek vissza a falujukba, mert ő már ezt nem bírja tovább. Édesanyja magához ölelve vigasztalta, hogy majd megunják, egy idő után abbahagyják és nem lesz probléma. A pici lány nagy nehezen leszárítva a könnyeit, a következő kéréssel fordult hozzá:
-Idesanyám mi az a budi, mert állandóan azzal jönnek, hogy mi a faluban biztosan budiban szartunk?
-Kislányom ne törődj velük, mert ők biztosan nem tudják, hogy faluhelyen még manapság sincs sok helyen angolvécé a lakásban, mint ahogyan itt már természetes. Egyébként az udvarban lévő kis WC helyiséget nevezik budinak egyes helyeken. Hívják még pottyantósnak is, mert egyenesen egy gödörbe esik bele az a bizonyos dolog. Aki még nem tapasztalta, főleg télvíz idején, az nem is tudja igazán megbecsülni a lakásokban lévő öblítéses mellékhelyiség áldásos hasznosságát. Holnap bemegyek az Iskolába és szólok az Igazgató bácsinak, hogy egy kicsit beszélgessen el a gyerekekkel erről. Bízom benne, hogy ezután nem fognak szekírozni az osztálytársaid. –
Úgy is történt és a kislányt egyre ritkábban merészelték szekálni, mert igazgatói megrovás lett beígérve annak, aki ezt megteszi.
Mondhatnám azt, hogy ezzel a történetnek már vége is van, de mégsem. Ugyanis ezzel kapcsolatosan az én gyermek és ifjúkorom ehhez hasonló dolgairól is szeretnék szólni még. Szülőfalumban Bakonyszentkirályon én is hasonló körülmények között éltem, mint a fentebb említett kis család. Nálunk ismeretlen fogalom volt az öblítős WC kérdés, hiszen a vizet is a kinti tekerős kútból felhúzva nyertük, éppen ezért a hátsó udvarunk végében volt az a bizonyos helyiség, ahová még a történetírók szerint a király is gyalog járt legtöbb esetben. Persze kivételek azért náluk is voltak, de ez most nem témája az írásomnak.
Jó időben nem volt probléma, de Télen azért csak éppen annyit időztünk ott, amennyi éppen szükséges, mert különben lefagyott volna a hátsónk a hidegben. Volt azonban egy másik lehetőség is, hogy egy kicsit melegebb helyen végezzük el azt a bizonyos nagy, vagy kisdolgot. Nekünk régebben a családban mindig volt legalább két tehenünk, amelyek szolgáltatták a szükséges tej mennyiséget és Édesanyám sajt kivételével sokféle terméket tudott házilag készíteni. Egész télen az istállóban voltak, takarmánnyal táplálkoztak, a testük melegétől olyan jó idő volt a helyiségben, hogy mi is kihasználtuk ezt a lehetőséget. Volt annyi hely bent, hogy egy kis szalmát magunk alá téve az ajtó mellett, el tudtuk végezni a dolgot, majd lapátra, vagy vellára téve, felöltözés után kidobtuk a gané dombra. Mi a trágyadombot neveztük így és ott volt az udvarban az istálló előtt. A szagok miatt sem finnyáskodtunk, hiszen az istállóban sem kölni illatok terjengtek.
Édesapám szigorú utasítása volt, hogy ezt soha senki ne felejtse el megtenni, mert nem az ő dolga, még a kétlábú marhák után is almozni. Egyébként mi a teheneket hívtuk marhának. Manapság könnyű dolga van az embernek a hátsó felek törlésére, mert finomabbnál finomabb WC papírok vannak, de akkoriban újságpapír, vagy csomagolópapír volt a használatos törlőeszköz.
Akkor sem voltunk bajban, ha az erdőben, mezőn jött ránk a szükséglet nagydolog formájában. Ilyenkor persze nem volt nálunk megfelelő törlőeszköz, de mindig találtunk lapulevelet, fűcsomót, vagy bármit, ami alkalmas volt erre a feladatra. A ma embere ma már ezt megmosolyogja, a gyermekek meg főleg nem tudnák elképzelni sem ezt a lehetőséget. Persze, így ennyi idő távlatából visszagondolva el kell ismerni, hogy nem éppen higiénikus volt, de mivel más lehetőség nem adódott, ezzel voltunk kénytelenek élni. A témával kapcsolatban manapság is még terjed a vicc, főleg a technika korában az egyszeri paraszt bácsiról, aki a feleségével orvosi vizsgálatra ment. A kisöreg kissé nagyothalló volt és mikor az orvos a vizsgálat után azt mondta, hogy a bácsitól kellene egy kis vizelet és széklet mintát is hozni, hangosan rákérdezett a feleségénél:
-Mit mond?
-Azt, hogy vesd le a gatyádat!
Aki esetleg nem eléggé fogékony a viccekre, vagy nem hallott arról a régi, WC szokásokkal kapcsolatos dolgokról, amiről szólottam, megpróbálom röviden összefoglalni a lényegét ennek is:
Azok a bizonyos törlőeszközök természetesen patyolat tisztára nem tudták elvégezni a feladatukat, éppen ezért a gatyákon, hölgyeknél pedig a bugyinkókon is maradtak olyan anyagok, amiket az asszonynépségnek mosáskor jobban odafigyelve kellett eltávolítani. Ha valaki még most sem értené kristálytisztán, akkor figyelmébe ajánlom az említett viccben a Mama elhangzott válaszát.
Ezek nem szégyellnivaló dolgok voltak akkoriban, hanem a lehetőségek, amik ma már kicsit megmosolyogtatóak, de számunkra természetesek voltak. Ma sem szégyellem paraszt származási mivoltomat, mert nélküle sok olyan emlékem nem lenne, ami ma már a falusi hétköznapok részeként sincs jelen.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 01. 09. Hétfő Délután 14: 00
