„CSEBELÍTA PRANDAMÍJÓ, MAMMAMÍJÓ…”
Avagy ifjúkorom Győri emlékeiből.
1962 – 66 között a Kisalföld Fővárosában, Győrben éltem és csak hetente, kéthetente jártam haza Szülőfalumba, Bakonyszentkirályra. Érdekes, hogy ugyan anyakönyvileg Zirc a hivatalos születésem helye, mert Édesanyámnak az elfolyt magzatvize miatt bevittek a Kórházba és 8 hónapra jöttem a világra, de ez egy másik történet része. Ettől függetlenül én mégis mindig azt mondom, azt írom, hogy Bakonyszentkirályt tartom Születésem helyének a papír ellenére. A MÜM 400. sz. Iparitanuló Intézetben kitanultam a vasesztergályos szakmát, majd a Szerszámgépipari Művek Győri Célgépgyárában dolgoztam a katonai bevonulásig. Közben három helyen is laktam albérletben, de egy kivételével a helyszínekről abban az időben még fényképezőgép híján, fotóim sincsenek. Leg emlékezetesebb volt az első albérletem, mert ott Mariska Nagynénémnél laktam Újvárosban (Gorkíjvárosnak is hívták) az unokatestvéremmel Sanyival együtt az Újító utcában a 45 – es házszám alatt. Ez nem messze volt a Rábca töltéstől és bizony árvízveszélyes terület akkor, ha megáradnak a folyók és a töltés nem bírja el a megemelkedett vízszintet. Azért is kellett az iskolai időszakunk vége előtt elköltözni innen, mert akkor is kiöntött a folyó.
Sok kedves emlék fűz ennek ellenére ehhez a helyhez, mert egyrészt akkor még fiatal voltam, másrészt olyan események történtek, ami ma talán már nem jellemző ott sem. Az utca végén volt az egyik védőtöltés, aminek a tövében délutánonként műszak után a férfiemberek összegyűltek zsugapartira. Volt egy rokkant ember, ha jól emlékszem Pistának hívták, akinek mindkét lába hiányzott és egy kézi hajtású rokkant kocsival közlekedett. Ő szokta „bérbe” adni a kártyapaklit és ezzel is egy kis pénzhez jutva. Néha elnézegettem én is, hogy milyen ádáz csaták voltak ezek és igaz nem nagy tételben játszottak, de mégis előfordult, hogy volt, aki a frissen felvett fizetését is elverte, mire vége volt az aznapi játszmának. Hogy otthon a családjában mit kapott ezért, azt mindenki saját fantáziájára bízom.
Emlékszem, az utcában volt egy nagyon szép kislány, majdnem szemben laktak azzal a házzal, ahol én is el voltam szállásolva Mariska nénémnél. Mikor néha összetalálkoztunk, egy kicsit beszélgettünk, utána mindketten mentünk a dolgunkra. A családi neve Vígh Erzsi volt. Nem alakult ki közöttünk semmi, hiszen ahhoz még nagyon fiatal voltam és a tanulás is elvette az időm egy részét és bizony az Iskola sem a szomszédban volt, hanem a Város másik végében az ETO pálya után. Még az a szerencse, hogy rendszeresen közlekedett helyi járat a lakótelep és a Városháza között, ott pedig egy átszállással eljutottam, jutottunk az suliba.
Mindig nagyon szerettem olvasni, éppen ezért már az iskola kezdéskor beiratkoztam a Rába kettős hídjánál lévő Kisfaludy Károly Megyei Könyvtárba. Életem egyik nagyon szép időszaka volt ez, mert a magyar és külföldi klasszikusok színe javát akkor szinte kivétel nélkül elolvastam. Sokszor még az iskola folyosóján is olvasva közlekedtem, éppen ezért az osztálytársaim elneveztek „Könyves Kálmánnak”, amire természetesen nem haragudtam meg.
A szálláshelyem melletti utcában lakott egy srác, aki nálam idősebb, ha jól emlékszem, akkor 22 éves volt, akivel jól összehaverkodtam. Jó kedélyű, jó humorú volt, amire majd később még visszatérek. Pistának hívták, ezt még nem felejtettem el. Akkoriban a városközpontban a sétáló utca a régi Baross út volt, de a hivatalos elnevezése már Lenin utca lett, de a Győriek csak a régi nevén hívták. Ha jól tudom, a Rendszerváltás után ez is visszakapta a régi elnevezését. Szabadidőmben én is előszeretettel sétálgattam ott, mikor a könyvtárból felpakolva, vagy az Antikváriumból jövet a buszmegálló felé tartottam. Egy alkalommal mikor ismét ott sétálgattam, szembe jött velem az én Barátocskám és egy nála jóval idősebb Hölgybe karolva, szívélyesen beszélgetésbe merültek. Illedelmesen köszöntem nekik és folytattuk tovább az útjainkat. Pár nappal később a lakótelepen újból összetalálkoztunk és akkor rákérdeztem, valahogyan ilyenféleképpen:
-Pista! Mikor a minap a Baross úton összetalálkoztunk, ki volt veled az a Hölgy, akibe karoltál? Anyukád talán?
-Elmosolyodott és meglepetésemre a következőket válaszolta:
-Nem az Anyukám volt.
-Akkor meg kicsoda, mert nagyon bensőségesen összebújva beszélgettetek, ahogyan én láttam.
-A csajommal láttál akkor.
-Ne hülyéskedj, hiszen ránéztében az Anyád lehetne. Mit akarsz Te egy ennyi idős nőtől?
-Nézd Bálint! A férjét hosszú időre börtönbe zárták valamiért és hát én kezelgetem mostanában.
-De hát hozzád képest ugyancsak „öreg” a Hölgy nem gondolod?
-Az igaz, de puncija neki is van és miért legyek válogatós, neki nem kell udvarolni és luk – luk, nekem megfelel.
Erre már tényleg nem tudtam mit válaszolni, csak megadóan legyintettem egyet és másra tereltem a szót. Említettem már, hogy jó kedélyű srác volt Pista és tudott olyan vicces mondókákat is, amit máig nem felejtettem el. Akkoriban még nem az angol nyelvű slágerek voltak divatban, hanem az olaszok. Persze a halandzsa műfaj is ebből adódóan élte világát, és amit egyszer mondott nekem, az is erre a kaptafára készült. Csak úgy dőltem a nevetéstől és egy papírra rögtön le is diktáltattam vele, azzal a céllal, hogy majd később én is megtanulom. A mondóka így hangzik:
„Csebelíta pranadamíjó, Mammamíjó,
Farka madionna, kanda dia, bestia,
Efutuáré, kabandalíró csiksz,
Sziszi karabel, szajbiáne kornya,
Dzsanta palacsinta,
Kukkulínó szalvéta, he?”
Azt nem tudom máig sem, hogy van – e benne olyan szó, aminek valós jelentése létezik olaszul, de nagyon jól hangzik. Társaságban, ha már a humor a tetőfokára hágott, máig is elsütöm néha ezt a mondókát és a hatása most is ugyanolyan frenetikus.
Abban az időben, mikor én még Győrben éltem, a vasútállomás volt egy olyan hely, ahova mindenféle elemek oda szoktak seregleni. Persze máig nem tudom, hogy közülük voltak - e olyanok, akik valamilyenfajta akkor divatos bűnözésből éltek, de nem is ez volt a lényeg. Feltűnést keltett azonban egy fiatalember, aki cipőpucoló volt, de ennek ellenére valamilyen tekintélye is, mert nagyon sokan szinte keresték a kegyeit. Vagy tudott valamit, vagy pedig kapcsolatban állt olyan személyekkel, akik valamilyen információval látták el, amelynek segítségével menő tudott lenni annak ellenére is, hogy mi volt a foglalkozása. Ne felejtsük el, ez az időszak 1962 – 66 között volt.
A főbejárat két oldalán hírlap és egyéb árusok pultjai voltak belül. Emlékszem, az egyik árusra, természetesen a nevét nem tudom ma sem, ennyi idő távlatából, de humora az neki is volt, nem is kevés. Már nem emlékszem pontosan, hogy miféle holmikat árult, de egy biztos, hogy tűzkő volt közöttük, hiszen abban az időben még nagyon sok öngyújtó azzal adta a szikrát a benzinre. Talán gázas még nem is volt akkoriban, elektromos meg pláne, hogy nem. Neki is volt egy külön bejáratú, portékát hirdető mondókája, amit olyan sokszor hallottam tőle elég harsányan mondani, hogy szintén lejegyezve, megtanultam. Erre is emlékszem, ami így hangzott akkoriban:
Tűzkő, májkő, epekő,
Kinek kő, minek kő, hova kő?
Hess a picsába gyerekek,
Engedjétek ide azt a vén kurvát!
Persze ezt akkor mondta, ha idősebb Hölgyvásárló közeledett feléje, majd így folytatta:
Tessék parancsolni Nagyságos Asszonyom! –
Ami ez lett volna, de ezt az árus egy kicsit felpörgetve, mégis így hangzott:
Tessék parancsolni nagycsöcsös Asszonyom!
RÉGI SZÉP IDŐK!
Mennyi szépre és vidám dologra emlékszem azokból az időkből, hiszen akkor még én is nagyon fiatal voltam, talán azért is maradtak meg ilyen élénken az emlékezetemben. Legutóbb 2009.08. 25 – én voltam Győrben és gyalog végigjártam az utat a belvárosból ki az Újító utca környékét is érintve. Nagynéném egykori háza is megvan még. Valamilyen, általam nem ismert távoli rokon lakja most, felújítva szépen ott áll, az egykori emlékeim szerinti helyén. Mikor nézelődtem és fényképeztem az utcát és a házat, egy nálam idősebb Hölgy jött ki a szemközti házból, ami előtt valamikor egy nyomós utcai kút állott. Illedelmesen köszöntem neki és egy kicsit elbeszélgettünk. Jól ismerte Mariska nénémet és mondta is, hogy:
-Igen, ismertem, olyan rekedtesen beszélt. – Ezt én is megerősítettem, mert valamikor megsérültek a hangszálai, azért volt ilyen a hangja. Emlékezett a Vígh családra is, ahol az említett szép lányka lakozott, de már Ők sincsenek itt. Elköszöntem tőle és a töltést is felkerestem, ahol azok a bizonyos kártya partik zajlottak egykoron, majd visszaindultam a városba, de most már a helyi járatos busz igénybevételével tettem meg a visszafelé vezető utat. A régi helyszínek bejárása, a múlt felidézése ennyi évtized elteltével még jobban megerősítették bennem az emlékeket, amiket bizonyára soha nem fogok már elfeledni.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 02. 19. Vasárnap délután 13: 45
A többi fotó a cikkel együtt megnézhető és elolvasható az alábbi linkre kattintva:
https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/media_set?set=a.1484856821548956.1073742314.100000739572377&type=3&pnref=story
