PORTRÉ KARDDAL,
Avagy Édesapám katonaképe kiszínezésének története
Nem új keletű a fotózás történetében a színes képek készítése, de Édesapám fiatalkorában és a katonai idejében ez még nem nagyon volt Magyarországon elterjedve, mert akkor igen drága mulatságnak számított. A kispénzű emberek, akik mindenképpen színesben szerették volna a fotóikat a falra akasztva látni, inkább a mesteremberekkel kiszíneztették olyanra, amilyenre szerették volna a mindennapjaikban.
Nem történt ez másként ebben az esetben sem, hiszen abban az időben a megmaradt fényképek és azok elbeszélése alapján, akik ismerték Őt ifjúkorában, „jó vágású”, hetyke legény lehetett Édesapám. A mai szóhasználat szerint, menő fejnek számított, akinek nem okozott problémát a „csajozás” sem a fent említettek alapján. Tényleges katonaidejét tüzérként Győrszabadhegyen töltötte és a Baross úton fotóztatta le magát az egyik műteremben, mikor már tizedes volt a rendfokozata. Neki kardja is volt, ezért a fényképre természetesen ez is rákerült akkor.
Életében nem beszélt róla, hogy mikor jutott eszébe erről a portréról színezettet készíttetni, de azt tudom, hogy ezt is Győrben végezte el a mester. Itt a rangjelzéshez a harmadik csillag is oda lett varázsolva, mert akkor már szakaszvezető rendfokozata volt. Az arcát egy kicsit az eredetihez képest kerekebbre vette a mester, de azt hiszem, ez legyen a legnagyobb problémánk vele kapcsolatban. A kép a mai napig ott van még a Szülői házam falán. Akik ismerték Édesapámat úgyis tudják, hogyan nézett ki különböző időszakokban, akik pedig csak fényképekről, annak meg úgyis mindegy. Idemásoltam az eredeti fotót és az arról készült színezett képet is, hogy mindenki láthassa a különbséget.
Jóval később történt már, mikor megjárta a II. Világháború poklát és viszonylag, apró sérülésekkel megúszva, hosszú idő után hazakerült. Örök fájdalma maradt azonban az, hogy a hősiességéért akkor őrmesteri rendfokozatot kapva, de ezt elvették tőle a következő indokkal:
Mikor a háborúban volt, akkor már Szálasi Ferenc vezérsége alatt történt a sarzsi (rendfokozat) emelése, ezért lefokozták és csak a régi szakaszvezető rangjelzése maradhatott meg. Az nem számított, hogy vérét hullatta szeretett Hazánkért a Doni csatákban.
Most, hogy ezt a kis emlékidéző történetemet írom, természetes volt, hogy a lírikus énem is beindult. Félbeszakítottam a történet fonalát egy kis időre és elkezdtem megfogalmazni mindazt, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott, aminek az eredménye egy kis klasszikus Szonett lett, ami így hangzik:
ÉDESAPÁM MÉG KARDDAL…
Édesapám még karddal az oldalán,
Fiatalon állt a fényképezőgép
Előtt azon a bizonyos nap szakán,
De ha most lenne már egy kis időgép,
Akkor én is szívesen visszamennék,
Hogy tanúja legyek mikor a mester,
Szól, hogy: Vitéz úr, mosolyogni tessék
Kicsikét a lencsébe most az egyszer!
A mosoly ugyan valóban kicsi volt,
De az emlékképe mégis nagyszerű,
Mert az a kicsi mosoly is úgy dalolt,
Hogy még ennyi év után is nagyszerű,
Olyan Nagy Bálintos, fiatalosan
Múltidéző valós, nem álomszerű.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 02. 27. Hétfő Délután 15: 30
Annyi szép emlék fűződik Drága Édesapámhoz, hogy még az ilyen, nem is olyan nagy jelentőségű dolognak számomra manapság egyre nagyobb jelentősége van. Pár hónap múlva lesz már 19 éve, hogy Örökre itt hagyott bennünket, Édesanyám pedig ebben a hónapban volt 5 éve, hogy követte Őt abba a világba, ahonnan már soha nincs többé visszatérés. Nekem maradnak a régi szép emlékeim és még az ilyen aprónak tűnő pillanatokkal is megpróbálom visszaidézni mindazt, ami vele, velük történt az életük során. Emlékük Legyen Áldott Örökre.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 02. 27. Hétfő Délután 16: 05
