AMIRŐL CSESZNEK VÁR FALAI MESÉLNEK.
Mikor a bajszos Várőr, Vajda Gyula bácsi lefordítja a szavaikat.
Nem véletlen, hogy gyermekkoromtól kezdve a várak közel állnak a szívemhez és ennek legnagyobb oka az, hogy Szülőfalum Bakonyszentkirály tőszomszédságában magasodik a sziklák csúcsán Csesznek vára. Az sem véletlenül, hogy mindig is érdekeltek a történelmünknek azok az időszakai, amik a végvári harcokkal voltak kapcsolatban. A történelem szeretetét egyrészről Édesapámtól, mondhatnám a génjeivel együtt örököltem, másrészről pedig kitűnő Általános Iskolás történelem tanárom volt Horváth Pál személyében, akire ma is nagy szeretettel gondolok vissza. Valószínű ennek tulajdonítható, hogy később is erősségem volt a régmúlt történelmünk iránti elapadhatatlan érdeklődésem, ami a mai napig is erősen működik nálam, immár egy Alföldi téglavártól doppingolva Gyulán. Persze a különbség óriási, hiszen Csesznek egy szikla csúcsára épülve vált nehezen bevehetővé, a Gyulai pedig síkvidéken, de komoly vizesárokrendszerrel körülvéve vált el a várostól és nehezítette az elfoglalását.
Ezt a kis bevezetőmet mindenképpen meg kellett tennem, hogy érthetővé váljon az olthatatlan érdeklődésem Csesznek várával kapcsolatosan. Mivel viszonylag közel volt hozzánk, gyermekkoromban sokat is kószáltunk, vagy kószáltam egyedül is az ódon falak között, ami akkor még nem volt biztonságtechnikailag így bebiztosítva, mint manapság, Nagy Ferenc Kapitánysága alatt. Ráadásul a fantáziámat nagymértékben megnövelte az is, hogy jó tollú Parasztköltő Édesapám Nagy Bálint egy gyönyörű versében is megörökítette ezeket az időket, amikor a török uralom alatt nyögött az országunk 150 éven keresztül. A vers így hangzik:
A CSESZNEKI VÁR
LEGENDÁJA
Nagy Bakonyerdőnek
Vad rengetegében
Meredek hegycsúcson
Sziklák tetejében,
Ahonnan az ember
Fehérvárnak ellát,
Ködök takarják el
Komárom vén tornyát,
Bánk, Réde síkjait
Hol szépen belátni,
S szépen bontakoznak
Ki Győr vonalai,
Ormos, zord kövekből
Vár épült hajdanán,
Nagy, véres időkben
Tatárjárás után.
S török, labanc hada
Hiába döngette,
Rendületlenül állt
Csesznek erőssége.
Most romokban pihen,
Sáncai széthányva,
Pusztuló falai
A vércsék tanyája.
Féktelen dühében
Hogy többé ne lássa,
Felégette, dúlta
Osztrákok császára.
Mikor a szabadság
Szent harcát leverték:
A császárral kötött
Cári nagy szövetség.
Mikor a magyarnak
Nem volt más megírva,
Puskagolyó, avagy
Véres akasztófa.
Hát erről a várról
Elmondok most nektek,
Egy hősi szép mondát,
Egy hős történetet.
Kisalföld elesett,
Pápa vára nincs már,
Mint tenger, özönlik
A pogány muzulmán.
Hírnökök hírt hoznak:
Már Bakonyban járnak,
Aranyát elvitték
A béli apátnak.
Útjokat tűz jelzi
Amerre vonulnak.
Nyomukban halál, vér,
Pusztulnak a falvak.
Dobzódik a szultán
Minden katonája,
Készül a cseszneki
„Vidám lakomára”
-Most útjokat szegik,
ám gondolnak egyet,
nem vágnak neki
az irdatlan erdőnek.
Az irányt Tamási
S Varsány felé veszik,
Mohó harci vággyal
Mennek Keresztúrig.
A földig égetik
Ezt a kis falucskát,
Hogy még az utódok
Romjait se lássák.
Itt tábort ütöttek
A nagy rétség felett,
Vezérük Ali bég
Nagy pihenőt rendelt.
Hű janicsárjait
Maga mellé vette
S a fenyők dombjára
Őket felvezette.
Hová Csesznek vára
Oly gyönyörűn néz át, -
Király feje nem hord
Ilyen szép koronát.
-Allah szerelmére
Esküdjünk meg szépen,
Hogy a felséges vár
Lesz török kezekben.
Kiszórjuk onnan azt
A sok magyar kutyát,
Szentgyörgy haván rája
Félhold vesse árnyát.
Széles e világon
Segítségük nincsen,
Hunyadi rég halott,
Kinizsi is földben.
Utunkból elhányjuk,
Csesznek pereputtyát,
Európa félje
A szultán hatalmát.
Feljutott a vészhír
Csesznek vén várába:
Ozmánnal van tele
Keresztúr síksága.
A kiserdő felett
Szőlőárkon végig
Harc előőrseik
Szentkirályt kémlelik.
Már volt egykis csata
A „nagyberki” dombnál,
Hol György s Kováts vitéz
Véres karddal őrt áll.
Ezek szentkirályi
Falura vigyáznak,
A fejét levágták
Már három pogánynak.
/ A lelkem szárnyat ölt,
úgy elfog az öröm,
ez a Kováts nevű
vitéz az én ősöm. /
Trombiták harsognak,
Peregnek a dobok,
A vár parancsnoka
Riadót fuvatott.
Védelmi parancsát
Kiadta a népnek,
Sáncra követ hordtak
A vári vitézek.
Száz fontos köveket
Hordtak össze bőven,
Több tán nem is maradt
A „kőmosó” völgyben.
Damaszkusz kardjuk
Oly élesre fenték,
Bármily borotvának
Is oda illenék.
Aztán visszavonult
Ki – ki a helyére,
Volt ki elenyelgett
Lágy hárfa zenére,
Mit a várispánnak
Szép lánya pengetett,
Mitől vigadoztak
A vári vitézek.
Mikor a kelő Hold
Rávetette árnyát
S ezüsttel vonta be
A vár öreg falát.
Keresztúrnak síkján
A török sürög – forog,
Készülődnek nagyban
Az ágyúvontatók.
Minden janicsárja
Mint a vad, úgy ordít,
A félholdas zászló
A magasba szökik.
-S elindulnak lassan –
Mint a tenger árja -
Elvész irgalmatlan
Ki akad útjába.
Szentkirály, már lángol,
Menekül, fut a nép,
Rablás, fosztogatás
Veszi a kezdetét.
Az a néhány vitéz
Ki szentkirályt védte,
Csesznek felé vonult
Sok pogányt megölve.
Özönlik a tenger –
Csesznek alá értek,
Lesz cifra mulatság
A várbéli népnek.
A „seregkút” körül
Verték le sátrukat,
„Tarachegyre” vitték
Nehéz ágyúikat.
Két kezük nehezül
Karddal és paizzsal –
Ki birkózik meg íly
Félelmetes haddal!
Félholdas zászlajuk
Oly magasra vonták,
Szinte alig látni
Rajta a lófarkát.
Ali bég feltekint
A komor, vén várra:
Porrá lövetem szét
Húsvét hajnalára.
Útilaput küldök
Várbeli kutyáknak,
Lábaik, ha bírják
Köszegig futhatnak.
Vagy rabláncra fűzöm
Őket mind egy szálig,
Még meg se állhatnak
Konstantinápolyig.
Hánykódó tengeren
Már várják a gályák,
Vesszen a tengerbe
Lelje mind halálát.
Bánki várparancsnok
Táborgyűlést rendel
S hogy mindenki lássa
A nagy sáncra lép fel.
Hatalmas buzogányt
Emel a magasba –
Nyakunkon a veszély!
Mennydörög a szava:
Kezünkből a fegyver
Addig ki ne hulljon,
Míg rést nem szakítunk
Török koponyákon.
Várbéli vitézek,
Értsétek a rendet,
Az Isten mindenkit
Szabadnak teremtett.
Egy nemzet se léphet
A másik nyakára,
A vére follyon el
Aki azt kívánja.
Takarodjon haza
Az idegen ozmán,
Mindenki legyen úr
A saját portáján!
Minden nép a sorsát
Akként igazítsa,
Hogy hasznára váljék,
Ahogy jónak látja.
Ne támadjon egyik
A másikra haddal,
A gyengébb is éljen,
Ne vesszen el karddal!
Hogy ozmán csőcselék
Hazánk felégette,
Nem mi gyengeségünk,
A világ szégyene.
Láncra verve hajtja
A vén Európát _
Itt mi megszakítjuk
A szultán hatalmát!
Fel a küzdelemre
Hősök unokái,
Legyenek megszállva
A várnak sáncai.
A vitézek végig
Állják a falakat
S állja erős őrség
A külső kapukat.
Istenre esküszöm
Teszünk ma nagy csodát,
Itt robbantjuk szét az
Erőszak hatalmát.
Induljunk el minden,
Vár apraja, nagyja,
Utánam hős sereg
Fel hát a sáncokra!
Kőgolyók hullanak,
Nagy dörgést hallani,
Hajnal óta döngnek
A pogány ágyúi.
Amint kivehető
A tűz összpontosult,
Szakadatlan lövik
Keletről a kaput.
„Allah” ordításra
Megmozdul a sereg,
A vár egész övét
Körben támadják meg.
Állják a rohamot
A vári vitézek,
Karddal vágnak pogányt,
Szórják a köveket.
Egy helyütt a sáncon
Két török megjelent
S fejüket fent hagyva
Küldik vissza őket.
Lám, amott mi történt,
Ott egy keskeny odún
Bújnak a törökök,
A leszakadt kapun.
Ott terem a szörnyű
Erejű kapitány
S életét vesztve hull
Halomra a pogány.
-Csodálatos egy nép!
Miként tud csatázni
Ha a szabadságát
Akarják elásni.
Roham rohamra jön
Hajnaltól estélig,
Lent a sánc tövénél,
Pogányvér patakzik.
Egy végső rohamot
Maga a bég vezet,
Ordít a janicsár,
Hogy tán magyart rettent.
-S kardot hány hirtelen,
Összefut a pogány,
A bég fejét ketté
Vágta egy buzogány.
Az ostromnak vége,
Fut, aki merre lát,
A vár környékén már
Alig látni pogányt.
Ki másnak akarta
A sírját megásni,
Most ott a sánc alatt
Nyugosznak csontjai.
Csesznek vén váráról
Ez volt a történet,
Lantom elnémítom
Eddig szólt az ének.
Nagy Bálint
Egyszóval volt bőven inspirációm arra, hogy nagyon megszeressem a várat és környékét. Abban az időben, ha jól emlékszem a Megyei Idegenforgalmi Hivatal volt a vár gazdája és ebbéli minőségében alkalmazott Cseszneken egy jóságos bácsikát, Vajda Gyulát, aki vigyázott a várra a turista szezonban és ellátta Várőri minőségében az ezzel kapcsolatos teendőket. Kackiás bajsza volt és állandóan egy tányérsapkával a fején, ha jól emlékszem, „Várőr” felirattal és még egy botja is volt, fém emblémákkal kirakva. Készségesen eligazította a hozzá fordulókat és mesélt a vár történetéről, bárki is kérdezte, hiszen gazdájának érezte a várat akkor, mikor gyakorolta ebbéli hivatását.
Tőle hallottam először Wathay Ferenc végvári vitézről, aki egy időben szolgált is a várban kapitányként és az Édesapja Wathay Lőrinc kapitányként szintén itt szolgált előtte, sajnos egy véletlen balesetben életét vesztette. Az Ő történetét én is feldolgoztam a fia visszaemlékezéseinek felhasználásával:
Gyula bácsi türelmeses volt, mikor mi ifjú emberek is elárasztottuk a kérdéseinkkel és természetesen fáradhatatlanul mesélt, órákon át el tudtuk volna hallgatni, ha nem lett volna más dolga, mint velünk foglalkozzon. Biztos vagyok abban, hogy nagyban befolyásolta az Ő lebilincselő egyénisége azt, hogy később felnőtt fejjel kezdjem kutatni a vár és ezzel kapcsolatosan a Wathayak történetét is és terveim között szerepel majd egy velük kapcsolatos könyvmegírása.
Most, hogy róla emlékezem, eszembe jutnak azok a régi szép idők, amikor még fiatal gyerkőcként lemertem menni azokon a sziklákon, amely ma már nem járható szabadon, hiszen életveszélyes enne, de akkor ezzel senki nem törődött.
DRÁGA GYULA BÁCSI!
Bárcsak vissza lehetne fogatni egy kicsit az idő kerekét és hallgathatnám szájtátva a történeteit, amiket sokszor hevesen gesztikulálva, néha hamiskásan mosolyogva, a bajszát megpödörintve adott elő.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 10. 10. Kedd Délelőtt 10:00
