„ÉLES A KÉSETEK, MERT AZ ENYÉMMEL
A KÓBÁSZT IS EL LEHET VÁGNI?”
Mint tudjuk, az embernek a körmei elég gyorsan megnőnek, és aki nem akarja a pénzügyi lehetőségei gyarlósága miatt szakemberrel lerendeztetni, az kénytelen maga elvégezni a megnyirbálását. Rám sem volt jellemző az életem során, hogy manikűrös igénybevételével szabadultam volna meg a megnövekedett köröm mennyiségtől. Elnézem néha kicsit fejcsóválva azokat, nemtől függetlenül, akiknek hatalmas méretűre növekedtek a „karmai”, de még nem is ezen mérgelődöm, hanem… Azon, hogy ilyenkor a régi mondás jut eszembe, amit már nagyon régen hallottam: „Akkorák a körmei, hogy kapálni lehetne velük a veteményeskertben!”
Talán még ez sem lenne nagyon baj, ha nem látszana a célzásra való utalás, mert alatta úgy feketéllik, mintha tényleg kapált volna velük az illető. Fiatal koromtól kezdve nekem van egy jó, vagy rossz szokásom, döntse el a nyájas olvasó, hogy rendszerese vágom a körmeimet, mégpedig tövig. Valamikor hajdanában ifjú koromban, használt zsilettpengével végeztem el ezt a fontos feladatot. Áldott emlékű Édesanyám, mint ahogyan mondani szokás, szinte égnek álló hajszálakkal figyelte, hogy mikor vágok bele az „elevenbe”. Szerencsére, ritkán fordult elő, de akkor is rövid idő alatt el tudtam állítani a vérzést. Később ez olyan módon változott, hogy szereztem egy picurka zsebkést és azt úgy megélesítve, jól megfenve használat előtt, már évtizedek óta ezzel vágom a megnövekedett körmeimet.
Tréfásan, baráti körben szoktam is mondani, hogy én milyen Bakonyi bicskás gyerek vagyok és előkapva a kis késemet. Természetesen harsány kacajjal, uram bocsá röhögéssel fogadták ilyetén kitárulkozásomat, de nem törődtem vele sohasem. Igaz, gyermekkoromban, Szülőfalumban Bakonyszentkirályon volt egy tőrkésem is, amit a már sajnos elhalálozott, ügyes kezű gyermekkori Barátom Matyók Lajos készített és szarvasagancsból volt a nyele és egy kis bőrtokban lapult. Természetesen ezzel nem lehetett körmöt vágni. Ma már ez a tőrkés sincs meg, a hosszú évtizedek alatt nem tudom mi lett vele. Elsodorták az évek, de az emléke kitörölhetetlenül megmaradt bennem.
Közel laktak hozzánk az utca másik oldalán egy kis domb tetején lévő régi házban. Akkoriban három generáció lakott ott, mert még az I. Világháborús Piavét megjárt Imre Sándor bácsi és felesége, a veje Matyók Lajos feleségével, Bözsi nénivel együtt, valamint három gyermekük, Erzsike, Lajos és Feri. A ház és a hátsó gazdasági épületek között volt egy kis műhely, ahol Lajos bácsi, mint ezermester, motorkerékpárok javításával is foglalkozott, később pedig mikor a faluban és környékén kezdtek jobban elterjedni a személykocsik, azokat is javította az udvaron, mert a műhelybe nem fértek be.
Természetesen estefelé a kis műhely és az udvar egyfajta beszélgetős, anekdotázós tereppé változott, mert jöttek a gépek tulajdonosai, hogy éppen milyen stádiumban van a javítás, de szomszédok és ismerősök is, mert sok mindenről szó esett itt akkoriban. Emlékszem, egyszer éppen arról ment a diskurzus, hogy kinek milyen éles a zsebkése és természetesen mindenki a sajátjára esküdött mondván, hogy mi mindent lehet vele elvágni.
Lajos bácsinak az öccse Laci is sokszor ott volt a beszélgetők között és mikor az Ő bicskája került sorra, harsányan megkérdezte:
„ÉLES A KÉSETEK, MERT AZ ENYÉMMEL
A KÓBÁSZT IS EL LEHET VÁGNI?”
Többen nevetve válaszolták, hogy a kóbászt (kolbász, de felénk csak egyszerűen így nevezték) nem nehéz szétvágni, ahhoz nem kel az éles kés.
Matyók Laci azonban így vágott vissza és igaza is volt neki:
-Azt gondoljátok ilyen egyszerű a dolog? Könnyű akkor, ha már eléggé ki van száradva és kemény, de amikor még puha, akkor próbáljátok kevésbé éles bicskátokkal elvágni! Az enyém olyan élesre van fenve, hogy a puha kóbászt is könnyedén, benyomódás nélkül el tudja szeletelni.
Utoljára tegnap délelőtt éleztem meg frissiben a bicskámat és vágtam le most is tövig mindkét kezemről a körmeimet. Valamikor próbáltam ollóval, de bizony, jobb kezes lévén, bal kézzel nem boldogultam ezzel a művelettel és így szoktam rá a már fentebb említett technikákra.
Lacikám ekkor jutott eszembe megint a hosszú évtizedek távlatából, amit nagyon régen mondtál a Bátyádnak az udvarában a kés élességgel kapcsolatban, éppen ezért visszaemlékezésem zárásaként még egyszer megismétlem:
„ÉLES A KÉSETEK, MERT AZ ENYÉMMEL
A KÓBÁSZT IS EL LEHET VÁGNI?”
Ma már az a ház sincs meg, ahol a történetem játszódik a bicska vetélkedés terén, mert később lebontották és új házat építettek a helyébe.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 12. 10. Advent Második Vasárnapján.
A fotón az én Bakonyi bicskám látható
