„A DAMOKOSOK”
Haló porában is Áldott és Szeretett Édesapám nagyon sokszor emlegette Nagy Gyulának, református lelkész Nagybátyámnak a szavajárását akkor, amikor okoskodó emberekkel találkozott és nem tudta meggyőzni az igazáról. Az ominózus mondat, ha nem is szó szerint, hisz csak az emlékezet szárnyain maradhatott meg hosszú évtizedek távlatából, valahogy így hangzott: „Félig művelt emberekkel nem érdemes vitatkozni!”
Természetesen ez nem az iskolai végzettség valamilyen fokát jelentette náluk, hanem azt, hogy a józan paraszti ész domináljon mindenkor az életben, még vitatkozás közben is. Nagybátyám lelkészként elég iskolázottsággal rendelkezett, vele szemben Édesapámnak csak 6 elemije volt és mégis milyen csodálatos írások kerültek ki a tolla alól. Közöttük soha nem volt vita ilyen téren, mivel kölcsönösen nemcsak testvérileg szerették és tisztelték egymás véleményét, hanem tudomásul vették az iskolázottságokban rejlő lehetőségek különbözőségét is.
Az életben aztán jómagam is így visszatekintve 61 év távlatából elmondhatom, hogy tapasztalhattam Gyulabátyám megjegyzésének igazságát. Volt olyan alkalom, hogy még lexikonnal sem tudtam vitapartneremet meggyőzni arról, hogy az állítása enyhén szólva is badarság, de ez nem térítette el az általa vélt igazság valódiságáról. Ilyenkor tehetetlen voltam, de nem folytattam tovább a parttalan vitát, mert semmi értelme sem lett volna. Jó példa erre az is, ami az én hitbéli meggyőződésemet illeti, amit soha nem tagadtam, hisz ez is az életem részét képezi immár kitörölhetetlenül, és soha nem tagadtam ennek létezését.
Fiatalabb éveimben hittem a materializmus mindenhatóságában jó ideig, mert én is úgy gondoltam, hogy a Biblia néhány látszólagos ellentmondása is ezt bizonyíthatja, hogy fenntartásaim legyenek vele kapcsolatban. Mai eszemmel már őszintén megvallom, hogy nagyon szégyellem magamat, de nem tudom meg nem történtté tenni a tényeket. Akkor nem hittem Isten létezésében, de erről senkivel soha vitába nem bonyolódtam. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy nem tudtuk egymásnak bebizonyítani a vélt, vagy hitt igazunkat egyik oldalról sem és ettől kezdve meddővé vált volna minden próbálkozásunk. Később, amikor tévedésemet belátva elismertem, hogy balga módon viszonyultam ehhez a nagyon fontos kérdéshez, már nagyon szerettem volna nem megtörténtté tenni a dolgot, de azt sem tudtam az előbb említettek miatt. Ellenkező értelmű vitapartnernek meg most éppen azt nem tudtam, bármennyire is szerettem volna bebizonyítani, hogy Isten létezése nem képezheti vita tárgyát, éppen ezért erről felesleges is vitázni tovább.
Édesapámnak volt még egy testvérbátyja, Nagy Sándor Nagybátyám. Mindhárom testvér kiváló tanuló volt az elemi iskolában, de csak az idősebbik a Gyula mehetett továbbtanulni a Pápai Református Kollégiumba. Ott végezte el a Gimnáziumot és ugyanott a lelkészképző Főiskolát is. Sajnos Krisztusi korban 33 évesen 1943 – ban megtért a Teremtőhöz. Sanyi bátyám is parasztember létére Édesapámhoz hasonlóan, modern gondolkodású volt egész életében. Emlékszem, amikor Gagarin először kerülte meg a földet az űrhajójával, sokan vitatták ezt a tényt is, mint annyi minden mást az űrhajózás történetében. Akkoriban éppen Sanyi bátyámtól hallottam a következőket: Két ember épen azon vitatkozik, hogy Gagarin valóban repült az űrben, vagy sem. Az egyik azt állítja, hogy csak azt hisz el, amit lát, mire a vitapartnere imigyen vágott vissza:-Van neked eszed?-Van hát, szól a másik!-Láttad valamikor? -Azt hiszem ez is igazolja azt, hogy amiről nem tudunk, az még létezhet a valóságban is, nem csak a képzeletben.(Lásd manapság az évforduló kapcsán a Holdra szállás tényét és valódiságát, amit nagyon sokan vitatnak szerte a világban.)
Nagyon messze kanyarodtam attól, amiért az írásom címét adtam, de azt hiszem ezzel sikerült bizonyítanom, hogy nem szabad mindig mindent fenntartással fogadnunk. Nem szabad iskolai végzettséggel, műveltséggel kérkednünk, mert ez csak egy dolog, de nem igazolhatja a mi igazunkat. Első szakképességemet (vasesztergályos) Győrben szereztem a 400 – as Ipari tanuló Intézetben 1965 – ben. Itt jártam ugyanis iskolába 1962 – 65 között. Nem dicsekvésképpen mondom azt, de életem meghatározója volt ez az időszak. Ugyanis nagyon szerettem olvasni és beiratkoztam a Megyei Könyvtárba, ahonnan kihozva faltam a klasszikusokat. Sokszor még az Iskola folyosóján is olvastam. Osztálytársaim el is neveztek Könyves Kálmánnak ez miatt, de nem sokat törődtem vele. A magyar klasszikusaink közül Jókai Mór volt a kedvencem és mikor azt a kort tárgyaltuk magyarból, amikor Ő élt és alkotott, addigra már elég sok művével megismerkedtem.
Egyik alkalommal éppen a műveit tárgyaltuk és a Tanár Úr rákérdezett, hogy ki ismeri Jókai Mór műveit. Természetes volt, hogy elsőként jelentkeztem, de fel is kellett sorolni közülük néhányat. Nem okozott ez nekem problémát és elkezdtem sorolni az általam ismert köteteket. Amikor azt találtam mondani, hogy a „A Damokosok”, a tanár leállított:
-Milyen badarságokat beszélsz fiam, hisz Jókainak nincs is ilyen műve.
-Pedig van, Tanár Úr, hisz nem is olyan régen olvastam.
-Akkor sem hiszem el fiam, hisz én ismerem szinte az egész életművét, de még csak nem is hallottam róla.
Ezzel a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet és én, ha nem is megszégyenülve, de önérzetemben megalázva visszaültem az iskolapadba, de nem felejtettem. Még élően élt az emlékezetemben a furfangos székely ezermester képe is, aki megtréfálta az őket üldöző ellenséget különféle praktikáival. Ha ez még nem lett volna elég, a bizonyíték is a kezemben volt. Ugyanis az akkori olcsó könyvtár sorozatban nem is olyan régen megvettem a kötetet és otthon volt az albérletemben a nagyszerű regény. A mai árakhoz viszonyítva olcsó volt valóban, hisz ennek a sorozatnak a köteteit 3 – 4 - 5 Forintért árulták a könyvesboltokban, azért is tudtam megvenni a kevéske pénzecskémből.
Másnap dagadó kebellel jelentkeztem szólásra magyar órán és odavittem a pironkodó Tanárnak azt a kötetet, amiről Ő nem tudott és nem hitte el a létezését. Kénytelen volt a maga módján tőlem a kevésbé művelt ipari tanulótól elnézést kérni és beismerni azt, hogy erről valóban nem volt tudomása.
A továbbiakban az írásomban említettek megtanítottak arra az életben, hogy csak olyan vitába bonyolódjam bele igaz hittel, amiről bizonyíthatóan tudok vitatkozni, vagy amely soha nem képezheti vita tárgyát, mint például az Isten személyének a kérdése.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2009. 07. 28.
