A MUNKA NEM SZÉGYEN
Mikor kétkezi közmunkás voltam
A kisváros központjában a buszpályaudvar környékén beindul a mindennapi nyüzsgés. Buszok jönnek, mennek, amikor megjelenik egy munkásruhába öltözött kis csapat. Kezükben csákány, ásó, lapát, van, aki talicskát tol maga előtt. Az OTP sarkánál megállnak, lepakolnak. Egy köpcös, pirospozsgás arcú kalapos ember kiosztja a feladatokat, majd elvonul a közeli kocsma irányába. A munka elkezdődik. A csákányok felemelkednek, majd bőszen belevágnak a kemény talajba, beindul a műszak. Járdát építenek.
Vajon kik ezek az emberek, akik elkezdték itt a munkát? Egy építőbrigád, aki újabb feladatra vállalkozott? Önkéntesek, akik a szépreményű múlt emlékeképpen „Társadalmi munkát végeznek?” Azt hiszem, senki sem fogja kitalálni. Ezek az emberek úgynevezett „Közhasznú munkát” – végző személyek. Hogy ki állítja ezt? Hát szerény személyem, aki szintén ennek a kis csapatnak vagyok, lettem a tagja.1995 nyara volt akkor.
A történet úgy kezdődött, hogy „Jóska, levelet hozott a posta” – jeligével valóban érkezett egy küldemény, amelyben meginvitáltak bennünket az Önkormányzathoz eligazításra. Az előzmény az volt, hogy három szakképesítéssel és gimnáziumi érettségivel a tarsolyomban egy hónapja már a munkanélküli állományt is kimerítve, jövedelempótló támogatott kategóriába soroltak. Havi 6700 jó magyar forintokkal jutalmazva, elindultam a szíves invitálásra az Önkormányzat ütött – kopott épületéhez. Kb. harminc fő nyert meghívást a mostani megbeszélésre. Röviden ismertették velünk, hogy tíz fő részére három hónapra, havonta 18 000 Ft bruttó fizetés mellett munkát tudnak ajánlani. Ez a munka Közhasznú kategóriába tartozó, vegyes felvágott. Tervezve van járda építése, tereprendezés stb. A hirtelen jött lehetőség, a család macerája, a munka „megalázó!?” – jellege egy szempillantás alatt átfutott az agyamon:
-Elvállaljam? Ne vállaljam? Én, aki 14 éven keresztül műszaki és adminisztratív munkát is végeztem pályafutásom során? Én, aki vasesztergályos, munkavédelmi és tűzvédelmi, polgári védelmi előadó, adminisztratív irodai dolgozó, raktáros, betanított vízvezeték szerelő is voltam többek között az egyéb iskoláim mellett? Most fogadjak el egy mindenki által lenézett Közhasznú munkát? A fenébe is! Már miért ne fogadnám el, ha még több pénzt is kapok érte? Ki a fenét érdekel, hogy mások majd mit szólnak!
Mikor kiosztották a jelentkezési lapokat, pillanatok alatt kitöltöttem. Közben odajött az egyik ismerősöm és így szólt hozzám:
-Remélem, nem sietsz a kitöltéssel!
-Ne hülyéskedj már! Miért ne sietnék? Nekem ez mégis csak több pénzt jelent, mint amit jövedelempótlóként kapok.
Eredményhirdetés következett. A lehetőség, ami tíz fő részére megadatott, sajnos csak lehetőség maradt. Mindösszesen nyolcan jelentkeztünk a feladatra. A dolog pikantériája az, hogy a jelenlévő emberek nagy részének sem szakmája, sem iskolája nem volt az általánoson kívül. Akik elvállaltuk a munkát, ketten rendelkeztünk több szakmával és érettségivel is. Így kezdhettük meg ezután köztéri szereplésünket a kisváros főterén, a mai napon.
Egész nap társam volt a „bajban” – hű csákányom, amellyel a kemény földben a járdalapok részére a talaj előkészítést végeztem. Mint ahogyan a mondás tartja: „Nem szokta cigány a szántást.” Senki önérzetét nem szeretném ezzel a mondással megbántani, csak idéztem. Műszak végén bizony a tenyerem eléggé pirosra válva, vízhólyag gyanús jeleket mutatott. Másnap, harmadnap is ezt csináltam, immár önként nyúlva a csákány nyeléért a reggeli eligazításkor. A tűző nap kiszikkasztotta az emberek torkát. Társaim át – átrándultak a pár méterre lévő „Liget” – nevű becsületsüllyesztő intézménybe torok portalanításra, én pedig az utcai nyomós kút alá tartottam inkább a tenyeremet, ha megszomjaztam. A dolog egyrészt anyagi eredetű volt, másrészt pedig az emberi becsület. A munka az munka, a szórakozás pedig más lapra tartozik. Egyébként is, azt a kevés pénzt nem akartam elhordani a kocsmába.
A kisváros nem nagy 6 – 7000 között mozog a lakosság száma, de az ismeretségi köröm azonban már szélesebb ennél. Ebből adódóan magasztos munkámat elég sűrűn megszakították az érdeklődők ilyen és ehhez hasonló szavakkal:
-Hogy bírja ezt maga? Hiszen nem ilyen munkát szokott végezni?
-Te ilyen lepra melót elvállaltál? Nem restellsz az ismerősök előtt itt kulizni?
-Én a maga helyében odavágnék a polgármester asztalára, hogy adjon magának valamilyen becsületes munkát!
-Nem szégyenlik ezek magukat, hogy csak ilyen munkát tudnak adni egy tanult embernek?
-Mi az? Maguk kényszermunkások?
Különösképpen egy idős, nyugdíjas hölgy kis kutyával, tíz méteres pórázzal sajnálkozott rajtam akárhányszor meglátott:
Jaj, jaj, szegénykém! Hogyan bírja ezt a munkát? Ez szörnyű! Megalázó a maga számára!
Megnyugtattam, hogy nagyon is bírom, és talán még élvezem is valahol. Különben is nem kényszerített senki, hogy elfogadjam. Saját jószántamból, jól felfogott érdekemből vállaltam el. Ebből presztízskérdést nem fogok csinálni. A végén már a sorozatos sajnálkozása miatt majdnem kiszaladt a számon, hogy próbáljon egy kicsit visszaemlékezni a múltra. 1988 egyik reggelén fél nyolc óra környékén a belvárosban járva, igyekeztem a hivatali munkahelyemre, amikor egyszer csak egy hang felülről lekiáltott hozzám:
-Bálintkám! Legyen szíves, vegye fel a járdáról azt a pár csikket!
Megálltam és felnéztem, hogy ki szólít, aki ilyen fontos feladattal akar megbízni a reggeli órákban. Ő volt az, cigivel a szája szegletében könyökölve füstölgött az erkélyen, aki most sajnálkozik rajtam, miközben munkásruhában teszem az önként vállalt dolgomat az utcán. Akkor öltönyben és nyakkendőben lehajoltam és felszedtem az eldobott csikkeket és belehelyeztem a fél méterrel odébb lévő csikktartóba. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy életemben soha sem dohányoztam. Akkor az tényleg megalázó volt részéről számomra, mégis megtettem a kedvéért. A mostani nem megalázó, de ő ezt nem érti meg, vagy talán nem is akarja. Nem hiszi el, hogy én őszintén hiszem és vallom, hogy a MUNKA NEM SZÉGYEN! Nem szégyen, ha az ember hittel és meggyőződéssel tudja tenni azt.
Három hónap. Eddig tartott a munkánk a Rákóczi téren. Ez alatt járdát építettünk, teret burkoltunk. Élveztük azt a határtalan boldogságot, hogy értelmes dolgot tehetünk. Értelmes munkát még akkor is, ha ez egyes emberek számára megalázó tevékenységnek tűnt. Eddigi életem során legnagyobb elismerést is itt kaptam egy 80 éves WC – s nénitől, aki így summázta a véleményét rólam:
-Magát állandóan dolgozni látom. Nem megy be a kocsmába, csákányoz, lapátol, hordja a talicskával a burkolólapokat. Maga egy nagyon rendes ember! Ha még egyszer fiatal lehetnék, magához mennék feleségül!
Az ő elismerése akkor talán sokkal többet jelentett nekem, mint a Polgármester véleménye pár nappal korábban egy beszélgetés kapcsán. Ő akkor azt jelentette ki az ott lévők füle hallatára:
-Tanúsíthatom! Tégedet valóban mindig, egész nap ott lehet találni a téren munka közben! (Akkor Dr. Varga Tibor volt a Város Polgármestere)
Ez a három hónap az életemben megmutatta azt, hogy megerősödjön bennem az elkövetkező, bár nem mindig rózsás időszakra is, hogy:
A MUNKA NEM SZÉGYEN!
Sikerült saját példámmal igazolnom azt, hogy én nem csak mondom, hanem be is bizonyítom ennek komolyságát.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 1996. 01. 02
A fotó kicsit később, 1997. Szeptemberében készült rólam.
