„ÁLDÁS, BÉKESSÉG.”

„ÁLDÁS, BÉKESSÉG.”

 

 

 

 

 

 

 

 

„ÁLDÁS, BÉKESSÉG.”

 

   Az életem során soha nem tagadtam meg a falusi, paraszti gyökereimet, hiszen a Szüleim pár holdon gazdálkodó földművesek voltak. Igaz, hogy én elkerültem a gazdálkodás közeléből később, de soha nem felejtettem el azokat az esztendőket, mikor velük élhettem. Ma is nosztalgiával gondolok a gyermekkoromra, ami ugyan szegényes, de mégis olyan boldog volt, hogy azt manapság már talán a hasonló korúak el sem hinnék, ha elmesélném. Televízió akkor még nekünk nem volt, mikor 1959 – ben kis falunkban Bakonyszentkirályon, az Általános Iskolában az egyik osztályterembe lett felállították egy zárt szekrényben és a „fél falu népe” odajárt estelente, illetve akkor, mikor adásidő volt. Igaz, volt otthon egy kis Néprádiónk, de azon csak a Kossuth és Petőfi adót lehetett fogni, onnan tájékozódtunk a „világban” zajló eseményekről, amit ma a számítógépek korában az internetnek hála élőben is megtekinthetünk, ahogyan zajlanak az események. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy ez mennyire jó és milyen „mellékhatásai” vannak, de akkor számunkra mégis egy olyan csoda volt, ami ma már természetes dolog.

    Megvolt a falusi gyerekeknek is a dolga szabadidejükben, hiszen a ház körüli teendőkben nemcsak illett besegíteni, hanem kellett is, hiszen nem hagyhattunk mindent csak a Szüleinknek elvégezni. Nyilván tanítási időben otthon is kellett készülni a másnapi órákra, de a szünetekben fokozottabban tudtunk besegíteni a magunk módján a teendőkbe. Hétvégeken a paraszt csak akkor dolgozott, ha mindenképpen megkívánták a mezőgazdasági munkálatok, egyébként az a pihenés és a család ünnepe volt Vasárnaponként. Természetesen a ház körüli teendők, az állatok etetése, gondozása ekkor sem maradhatott el, mert ez volt az első, mikor Édesapámék felébredtek. A reggelizés sem történhetett meg addig, mikor ezen a területen minden nem lett elintézve.

   Vasárnap Édesanyám már korán felrakta az ebédet főni a sparheltre, hogy addigra mindennel el legyen készülve, mire indulni kellett Istentiszteletre menni a Templomba. Illetve nem volt kötelező, de ez is hozzátartozott a falusi emberek hétvégi tevékenységéhez, mert erre késztetést éreztek egész életükben. A mi családunk református, de ugyanígy készültek a katolikusok is. Akkor még nem voltak gáztűzhelyek, éppen ezért még nyáron a nagy melegben is ugyanúgy a sparhelt tűzterének égnie kellett ahhoz, hogy megfőjön az ebéd. Édesanyám mikor mindennel kész volt, a tűzhelyen hátrahúzta az ételes edényeket, hogy mire hazaérjünk, nagyon ne hűljön ki a fogyasztáshoz. Ezután Ő is megtisztálkodott és felöltözött, mint mi, akik persze előbb végeztünk ezzel. Édesapám addigra kipucolta a csizmáját, vagy a félcipőjét az évszaknak megfelelően, ehhez mindig vagy a bricsesznadrágot, vagy a pantallót húzta fel, amihez a fehér ing és zakó ugyanúgy hozzátartozott, mint a nyakkendő. Természetesen utána frissen borotvált arccal, megmosakodva készen állt az indulásra. Sajnos gumisat használt, mert nem tanulta meg a nyakkendő kötését ugyanúgy, ahogyan számomra sem alkalmazható ez az eljárás, mert bevallom, ez a tudomány kimaradt az életemből.

   Mikor mindenki készen állt, akkor elballagtunk és még a beharangozás előtt odaértünk a Templomba, majd mindenki a szokásrendnek megfelelően elfoglalta a helyét a padsorokban a földszinten és az úgynevezett „Kórusban.” (emeleti része az Isten Házának)

Mikor elhalkult a harangszó, feszülten figyeltük a bejárai ajtót és a Nagytiszteletű Úr megjelenésékor felállással vártuk a jövetelét.

  Ezzel kezdetét vette az Istentisztelet, amely alkalomhoz illő éneklésekkel és prédikációval zajlott le, általában egy óra leforgása alatt. Akkor volt kicsit hosszabb, mikor nagyobb ünnepekkor úgynevezett Úrvacsora vétele történt, mert olyankor kicsit kitolódott. Mikor vége volt, akkor legelőször a Nagytiszteletű Úr ment ki a Templomból és követték a hívek, szintén a régóta kialakult szokás szerint. Kívül Tiszteletes Úr minden távozóval kezet fogott és akkor hangzott el kölcsönösen a címben jelzett „Áldás, Békesség.”

Szokás volt még az is, hogy a lelkész egy kicsit elbeszélgetett a hívekkel, majd mindenki igyekezett hazafelé, de azért néha előfordult, hogy a férfiak közül, volt, aki kis kitérővel, de útba ejtette a Kocsmát is.

Mivel Édesapám józan életű ember volt, mi mindig a házunk felé vettük az irányt. Otthon aztán Édesanyám feltálalta az ebédet, amit jóízűen elfogyasztottunk.

     Reformátusok és evangélikusok között, ha az utcán találkoznak, manapság is kölcsönösen elhangzik ez a szép köszöntés, hogy:

 

„ÁLDÁS, BÉKESSÉG.”

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2018. 12. 18. Kedd Délután 13:50

Szerkesztés dátuma: kedd, 2018. december 18. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 88


   


Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint