„KIÜLTEK A VÉNASSZONYOK A PADRA…”
Megnyugtatom a nyájas olvasót, hogy nem fogok dalra fakadni. Nem csupán azért, mert szégyellnivaló lenne a hangom zeneileg, hisz hála Istennek, azért a génjeimben örököltem valamicskét Áldott Emlékű Édesapám jó nótás alkatából. Nem szándékom csúfolódni sem az idősebb Hölgyeken, hiszen jelenleg már én is a 72. évemben járva már éppenséggel nem vagyok a fiatalság élvonalában. Kisebb megszakításokkal, beleértve a Győri tanulmányaimat, valamint a katonaságot, 1980 – ig Szülőfalumban Bakonyszentkirályon éltem, ami elég sok emléket hagyott bennem, amit soha nem fogok elfelejteni. A régi szokások manapság a technika korában már olyan mélységben megritkultak, vagy ki merem jelenteni eltűntek, ami kizárólag csak az emlékek szintjén maradhat fent, vagy esetleg fényképeken, vagy korabeli rövidfilmeken.
Az emberek vagy a földeken dolgoztak, vagy pedig kevesen az összes lakossághoz képest (1000 fő környékén mozog már szinte évszázadok óta a falu lakossága) viszonyítva az ipar valamilyen területén. A parasztember is mindig tudta, hogyan kell beosztani az erejét, mert neki másnap és azután is mennie kellett, nem lustálkodhatott, betegségre nem volt ideje, mert nem lett volna helyette, aki elvégezze a feladatait a ház körüli jószággal kapcsolatban és kint a földeken is, mert Évszakoktól függetlenül volt tennivaló mindennap. Talán Télen ilyen jellegű nem volt, de a férfinép egy része akkor is eljárt valahova egy kis pénzt keresni, ha más nem volt, akkor, ahogyan Édesapám szokta mondani, „ölfát vágni az erdőre.”
Este sokáig nem pazarolták a petróleumot a lámpába sem, mikor még nem volt villanyvilágítás, ezért időben nyugovóra tértek, hogy reggel korán, kipihenve tudják folytatni azt, amit előző nap abbahagytak, vagy a mindennapi teendőik része volt. Orvoshoz is csak akkor mentek, amikor már mindenképpen szakemberre volt szükségük, de a kevés pénz, ami volt, kellett másra, mint a Patikára, ahogyan szokták mondani. A jóságos Hudák Doktor Úrnál lehetett pénz helyett azzal fizetni, amivel csak tudott az ember. Tojás, zöldségfélék, télen hurka, kolbász szalonna, sonka és még sorolhatnám. Édesanyám mesélte egyszer, hogy amikor bevitte a szokásos fizetséget a kamrába, több „disznóság”is volt ott, megfüstölt állapotban, mint aki talán több jószágot is levágott.
Ma már ritkán jutok el a Szülőfalumba, hisz Drága Szüleimmel csak a Temetőben találkozhatok, de azért ha időm engedi, bejárom a régi utcákat, amikhez annyi gyermek, fiatal és felnőttkori emlék fűz, amik már csak az emlékezetemben léteznek. Valamikor faluszerte a házak előtt voltak kispadok, amire munka végeztével, főleg az Asszonynépség kiült egy kicsit beszélgetni, „pletykálkodni”, hiszen akkor még a hírszolgálat olyan volt, amilyen. Nem úgy, mint most az internet és a modern okos telefonok világában, melynek segítségével azonnal értesülhetünk a világ bármelyik pontján történő eseményekről. Akkoriban még a faluban történő dolgok is csak az ilyen kis ház előtti beszélgetésekből jutottak tovább és ez is nagy dolog volt. A Hivatali ügyeket, tudnivalókat pedig a „Kisbíró” kidobolta a falu kijelölt pontjain.
Persze ezeken a kispadokra azért néha a férfinép is odakíváncsiskodott, aki pedig közben szeretett volna egy kis „A” betűs folyadékot legurítani a torkán, inkább a Kocsmát választotta, ami szintén a hírszolgálat egyik forrása volt akkoriban és még ma is. Egy kicsit talán elkalandoztam a címben jelzett témától, de úgy gondoltam, talán nem mindenki ismeri úgy a falusi viszonyokat, mint aki benne élt sokáig, illetve akkor, mikor még teljesen más volt az emberi kommunikáció, mint manapság.
A tréfa kedvéért azért ideidézek egy kis strófát a klasszikus nótából, de előre szeretném bocsájtani, senkit, senkinek még az emlékét sem szeretném ezzel megbántani, mert nem ez volt a célom, mikor ezt a kis visszaemlékezésemet megírtam:
„Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra,
Úgy is tudom, hogy rólam folyik a pletyka, a pletyka.
Nem kérem én a jó Istent csak arra, csak arra.
Ragassza le valamennyit a padra, a padra.”
Végezetül még annyit szeretnék elmondani, hogy 2016 augusztusában egy rövid Erdélyi kiránduláson voltam a Párom Iskolájának egy csoportjával, ahol Ő Nevelőtanár. Gyermekkorom világa elevenedett meg akkor, hiszen a magyarlakta területeken áthaladva ott még mindig elég sok kispadot láthattam, láthattunk a házak előtt. Természetesen napközben lévén, akkor senki sem ücsörgött rajtuk. Nálunk már, legalábbis a Szülőfalumban talán elvétve még lehetnek, de ebben nem vagyok biztos.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 06. 26. Szerda Délelőtt 9:50
A fotó csak illusztráció az írásomhoz
