A KIS HARANGOZÓ
Gyermekkori emlékeimből.
Ahogyan múlnak az évek, évtizedek mögöttem, egyre jobban előjönnek azok a régi szép emlékeim, amik Szülőfalumhoz, Bakonyszentkirályhoz kötnek. Sokszor elmondtam, illetve leírtam már, hogy a valóságban Zirc a születésem hivatalos helye, hiszen a Kórházban születtem, mert Édesanyám elesett az udvaron 8 hónapos áldott állapotában é el folyott a magzatvize. A jóságos Hudák doktor bácsi azt mondta Édesapámnak, hogy Sanyi Nagybátyám lovas kocsijával azonnal vigyenek be a Kórházba. Így lettem én Zirci születésű anyakönyvileg, de én mégis Bakonyszentkirályt tekintem Szülőfalumnak a papírok ellenére. a 8 hónapos világrajövetelem dacára mégis erőteljes emberke lett belőlem, persze az alacsony termetem ellenére, de ez természetesen nem a korai születés következménye.
Anyai ágon evangélikus, Apai ágon pedig református családból származom és 14 éves koromban a Heidelbergi Káté tanításai alapján én is Komfirmácó révén a Bakonyszentkirályi Református Gyülekezet önálló tagja lehettem. Édesapám hosszú ideig a Presbitérium tagja volt, éppen ezért sokszor helyettesítette a harangozót, Zsargó Sándor bácsit, ha betegség, vagy bármi más alkalommal nem tudta ellátni ebbéli kötelezettségét. Számomra gyermekként is mindig izgatott az, hogy milyen lehet a harangozás végzése a valóságban, testközelből. Éppen ezért, mikor ismételten Édesapám végezte el Sándor bácsi távollétében, megengedte, hogy elmenjek vele.
A Templomban az emeleten (mi csak kórusnak hívtuk) az orgona hátsó, kezelő felületével szemben volt a harangtorony ajtaja. Belépve a fejünk felett büszkén lógott a nagy és kisharang, ami ma is ugyanott látja el a feladatát, mint az én gyermekkoromban. Tudni kellett, hogy milyen alkalomra szóljanak a harangoknak együtt, vagy külön – külön, mert nem volt mindegy. A hívek ebből is tudták, hogy miért szól a mi harangunk, vagy harangjaink. Istentiszteletre hív, delet jelez, vagy pedig temetésekre szólít, vagy bármi más, rendkívüli esemény, tűzeset, vagy háborús vész esetén. Szerencsére, ebben nem volt részem eddig és nem is szeretném még akkor sem, ha már nem ott élek.
Egyszóval, mikor Édesapámmal először voltam harangozni, megengedte, hogy a kis harang kötelét egy darabig húzzam, illetve igazából nem is nagyon kellett húzni, mert elindítás után a lendülettől is működött egy ideig. Én pedig felágaskodva, szinte lábujjhegyre állva, a kötélbe kapaszkodva örültem annak, hogy már tudok harangozni, nem csak Édesapám. Ezek olyan emlékké váltak a számomra, hogy manapság, mikor sorra dolgozom fel a gyermek és ifjúkorom történéseit, egyre – másra élénken előjönnek az agyam rejtekéből.
Hol vannak már ezek az idők? Hol van már Zsargó Sándor bácsi Édesapámmal együtt, akik olyan sokszor szólaltatták meg a Bakonyszentkirályi Református templom harangjait? Persze tudom a választ, hiszen ott alusszák örök álmukat a Református Temetőben, de a harangozás is teljesen megváltozott, mikor ezt is gépesítették. Legelőször az épületben volt egy kapcsoló, amivel el lehetett indítani, de később már ezt is úgy alakították ki, hogy a Parókiáról a lelkész tudta megszólaltatni azokat, mikor szükség volt erre.
Most, mikor ezeket az emlékeimet pötyögtetem a számítógépembe, rá kell jönnöm, hogy bizony hosszú évtizedek vannak már mögöttem is, aki a 72. évembe járva sokkal több vagyok annál, mint Édesapám akkoriban, mikor közösen harangoztunk a toronyban. Ilyen emlékei ma már Bakonyszentkirályon sem lesznek soha többé a mostani gyermekeknek, mert az óta nagyon sokat változott a világ. Ami azonban nagyon fontos számomra, hogy ezek a szép emlékek mindaddig megmaradnak, amíg a szívem utolsókat dobbanva örökre meg fog állni. Abban bízom, hogy ez még kissé kitolódik, hiszen annyi mindent szeretnék leírni, hogy az utókor, ha máshonnan nem is, ezekből a kis rövid történetekből ízelítőt kaphasson a múltunkból, kis falunk életéből.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 07. 16. Kedd Délelőtt 10:50
