MIMI NÉNI NÉGY TÉTELBEN. Séra Gézánéra, Mindenki Mimi Nénijére emlékezve, Robixos és Zirci emlékeimmel kiegészítve.

MIMI NÉNI NÉGY TÉTELBEN.  Séra Gézánéra, Mindenki Mimi Nénijére emlékezve,  Robixos és Zirci emlékeimmel kiegészítve.

 

 

 

 

 

 

 

MIMI NÉNI NÉGY TÉTELBEN.

Séra Gézánéra, Mindenki Mimi Nénijére emlékezve,

Robixos és Zirci emlékeimmel kiegészítve.

 

ELŐZMÉNYEK:

 

  Jelen történetem kezdetének időpontjában már osztott munkakörben, munkavédelem, rendészet, tűz és polgári védelem beosztásokban dolgoztam Zircen a ROBIX – nál Munkavédelmi előadó titulusban. Egész nap jártam az Üzem területét, elvégezve a munkaköreimből adódó feladatokat a Portától kezdve a legtávolabbi műhelyekig bezárólag. Ez alatt rengeteg emberrel és szituációval találkoztam, amik valójában megtörténtek. Ezeket az évtizedek során megpróbáltam úgy feldolgozni írásaimban, hogy ezzel senkit ne sértsek meg haló porában sem, aki már esetleg nem lehet közöttünk. Ezek közül most egy olyan, számomra Kedves Hölgyről szeretnék mesélni, akire még most is jó szívvel gondolok vissza.

 

ELSŐ TÉTEL:

 

   Az Üzem területén lévő munkám során nemcsak a műhelyekben, hanem az Irodaházban is rendszeresen volt előfordulnivalóm, hiszen közvetlen Igazgatói hatáskörben dolgozva, vagy hívatatott Faa Károly Igazgató, akkor még elvtársi titulussal, (1968 – 74 között dolgoztam a Robix – nál) vagy nekem volt tennivalóm éppen valakivel, vagy valamivel kapcsolatban. Mivel minden új felvételes dolgozó oktatása is az én hatáskörömbe tartozott, éppen ezért gyakran megfordultam a Bérszámfejtő részlegnél, akik a személyi ügyeket is intézték és archiválták. Az ott dolgozó Kedves Hölgyek közül most a történetem kedvéért csak Séra Gézánéról, Mindenki által csak Mimi Néninek szólított személyről szeretnék szólni, megpróbálva úgy, hogy meg ne sértsem az emlékét.

 Különféle, a munkámmal kapcsolatos nyomtatványok, vagy adatok miatt elég sűrűn kellett hozzájuk is mennem és legtöbbször éppen Ő volt az, akivel kapcsolatban teendőim voltak.

Előfordult, hogy a mögötte lévő fa iratszekrényből kellett kivenni valamit és a székről oldalra fordulva a hátsó felét mutatta felém és én olyankor nem mondhatnám, hogy szégyenlősen, de kissé félrenéztem.

Nem azért, mert szégyenlős vagyok, hanem egy kicsit el volt feslődve hátul a nadrágja és kivirított belőle a rózsaszín fehérneműje és nem szerettem volna, ha esetleg észreveszi majd visszaülve, hogy fülig ér a szám a kirobbanni készülő mosolytól. Természetesen a kolléganői tudták, hogy én ezt miért teszem, hiszen több alkalommal is szóltak neki, hogy elfeslődött a hátsóján a nadrág. Valószínűleg elfelejtette, mert más alkalommal is tapasztaltam ezt a szituációt. Áldott jó teremtés volt és mindig készségesen állt hozzá, amit kértem tőle, de ez

elmondható a többi munkatársnőiről is.

Most, hogy szedem össze az emlékeimet, hogy aztán megfogalmazva olvashatóvá tegyem, hálás vagyok a Robixnál töltött évekért is, ahol olyan sok, csodálatos és nagyszerű emberrel hozott össze a sorsom úgy a műhelyekben, mind az irodai dolgozók körében egyaránt.

 

MÁSODIK TÉTEL:

 

    Zircen a Rákóczi tér és az Alkotmány utcai kereszteződésében van egy emeletes épület, amelyet csak építésének idején egyszerűen „Negyven lakásnak” neveztek el, gondolom, a benne lévő szálláshelyek alapján. Történetem idején úgy emlékszem a sarkon lent még a Punk család által üzemeltetett Műszaki bolt volt ott, manapság pedig már az ERSTE BANK kirendeltsége. Előtte szoktak az ablak peremén ülni azok az emberkék, akik a munkához mindig úgy álltak hozzá, hogy más is hozzáférjen és ezt hosszú éveken át tudták végezni. Ott iszogattak, cigiztek és nem törődtek vele, hogy esetleg szemetet hagytak maguk után. Megjegyzem, hogy ez még manapság is előfordul, de a székhelyüket sokszor átteszik a szépen kialakított, Rákóczi – téri Parkos területre és ott tanyáznak a padokon.

Visszakanyarodva a témához. Az említett helyen 1988 egyik napján a reggeli órákban öltönyösen felöltözve éppen elhaladtam, mikor egy hang fentről megszólított:

-Bálintkám!

Körülnéztem, hogy ki szólított?

Még az is megfordult a fejemben, hogy talán az Úr szava jutott el hozzám, de gyanús volt, mert olyan ismerősen és női, rekedtes, dohányos hangzásúnak véltem a kérdést. Felnéztem és a felettem lévő erkélyen éppen cigizve könyökölt az Áldott Jó Mimi néni és mikor észrevette, hogy én is megismertem, imigyen szólott hozzám, természetesen viszonozva az illedelmes köszönésemet:

-Bálintkám! Legyen szíves, vegye fel a járdáról azt a pár csikket!

Akkor ott öltönyben és nyakkendőben lehajoltam és felszedtem az eldobott csikkeket és belehelyeztem a fél méterrel odébb lévő csikktartóba. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy életemben soha sem dohányoztam. Természetesen nem gyanúsítom Mimi nénit, hogy a csikk elszóráshoz lehetett valami köze neki is, de azért akkor egy kicsit megalázó volt számomra, de természetesen jó arcot vágtam hozzá és ma sem haragszom rá ezért.

 

HARMADIK TÉTEL:

 

   Az úgynevezett Rendszerváltás után úgy alakult az életem, hogy több alkalommal is munkanélkülivé váltam annak dacára, hogy több szakmával és érettségivel rendelkeztem, de nem voltam ezzel egyedül kis Hazánkban.

 A kisváros központjában a buszpályaudvar környékén beindult a mindennapi nyüzsgés. Buszok jöttek, mentek, amikor megjelent egy munkásruhába öltözött kis csapat. Kezükben csákány, ásó, lapát, van, aki talicskát tolt maga előtt. Az OTP sarkánál megálltak, lepakoltak. Egy köpcös, pirospozsgás arcú kalapos ember kiosztotta a feladatokat, majd elvonult a közeli kocsma irányába. A munka elkezdődött. A csákányok felemelkedtek, majd bőszen belevágtak a kemény talajba, beindult a műszak. Járdát építettek.

     Vajon kik ezek az emberek, akik elkezdték itt a munkát? Egy építőbrigád, aki újabb feladatra vállalkozott? Önkéntesek, akik a szépreményű múlt emlékeképpen „Társadalmi munkát végeznek?” Azt hiszem, senki sem fogja kitalálni. Ezek az emberek úgynevezett „Közhasznú munkát” – végző személyek voltak. Hogy ki állítja ezt? Hát szerény személyem, aki szintén ennek a kis csapatnak voltam, lettem a tagja.1995 nyara volt akkor.

      A történet úgy kezdődött, hogy „Jóska, levelet hozott a posta” – jeligével valóban érkezett egy küldemény, amelyben meginvitáltak bennünket az Önkormányzathoz eligazításra. Az előzmény az volt, hogy három szakképesítéssel és gimnáziumi érettségivel a tarsolyomban egy hónapja már a munkanélküli állományt is kimerítve, jövedelempótló támogatott kategóriába soroltak. Havi 6700 jó magyar forintokkal jutalmazva, elindultam a szíves invitálásra az Önkormányzat ütött – kopott épületéhez. Kb. harminc fő nyert meghívást a mostani megbeszélésre. Röviden ismertették velünk, hogy tíz fő részére három hónapra, havonta 18 000 Ft bruttó fizetés mellett munkát tudnak ajánlani. Ez a munka Közhasznú kategóriába tartozó, vegyes felvágott. Tervezve van járda építése, tereprendezés stb. A hirtelen jött lehetőség, a család macerája, a munka „megalázó!?” – jellege egy szempillantás alatt átfutott az agyamon:

-Elvállaljam? Ne vállaljam? Én, aki 14 éven keresztül műszaki és adminisztratív munkát is végeztem pályafutásom során? Én, aki vasesztergályos, munkavédelmi és tűzvédelmi, polgári védelmi előadó, adminisztratív irodai dolgozó, raktáros, betanított vízvezeték szerelő is voltam többek között az egyéb iskoláim mellett? Most fogadjak el egy mindenki által lenézett Közhasznú munkát? A fenébe is! Már miért ne fogadnám el, ha még több pénzt is kapok érte? Kit érdekel, hogy mások majd mit szólnak ehhez!

    Mikor kiosztották a jelentkezési lapokat, pillanatok alatt kitöltöttem. Közben odajött az egyik ismerősöm és így szólt hozzám:

-Remélem, nem sietsz a kitöltéssel!

-Ne hülyéskedj már! Miért ne sietnék? Nekem ez mégis csak több pénzt jelent, mint amit jövedelempótlóként kapok.

      Eredményhirdetés következett. A lehetőség, ami tíz fő részére megadatott, sajnos csak lehetőség maradt. Mindösszesen nyolcan jelentkeztünk a feladatra. A dolog pikantériája az, hogy a jelenlévő emberek nagy részének sem szakmája, sem iskolája nem volt az általánoson kívül. Akik elvállaltuk a munkát, ketten rendelkeztünk több szakmával és érettségivel is. Így kezdhettük meg ezután köztéri szereplésünket a kisváros főterén azon a napon.

     Egész nap társam volt a „bajban” – hű csákányom, amellyel a kemény földben a járdalapok részére a talaj előkészítést végeztem. Mint ahogyan a mondás tartja: „Nem szokta cigány a szántást.” Senki önérzetét nem szeretném ezzel a mondással megbántani, csak idéztem. Műszak végén bizony a tenyerem eléggé pirosra válva, vízhólyag gyanús jeleket mutatott. Másnap, harmadnap is ezt csináltam, immár önként nyúlva a csákány nyeléért a reggeli eligazításkor. A tűző nap kiszikkasztotta az emberek torkát. Társaim át – átrándultak a pár méterre lévő „Liget” – nevű becsületsüllyesztő intézménybe torok portalanításra, én pedig az utcai nyomós kút alá tartottam inkább a tenyeremet, ha megszomjaztam. A dolog egyrészt anyagi eredetű volt, másrészt pedig az emberi becsület. A munka az munka, a szórakozás pedig más lapra tartozik. Egyébként is, azt a kevés pénzt nem akartam elhordani a kocsmába.

     A kisváros nem nagy, 6 – 7000 között mozog a lakosság száma, de az ismeretségi köröm azonban már szélesebb ennél. Ebből adódóan magasztos munkámat elég sűrűn megszakították az érdeklődők ilyen és ehhez hasonló szavakkal:

-Hogy bírja ezt maga? Hiszen nem ilyen munkát szokott végezni?

-Te ilyen lepra melót elvállaltál? Nem restellsz az ismerősök előtt itt kulizni?

-Én a maga helyében odavágnék a polgármester asztalára, hogy adjon magának valamilyen becsületes munkát!

-Nem szégyellik ezek magukat, hogy csak ilyen munkát tudnak adni egy tanult embernek?

-Mi az? Maguk kényszermunkások?

   Éppen talicskáztam a járdalap elemeket az OTP épülete előtti járdakészítéshez a nem messze lévő tároló helyről, ami a mostani Penny helyén volt abban az időben. Arra sétált egy idős, nyugdíjas Hölgy kis kutyával, tíz méteres pórázzal és el kezdett sajnálkozni rajtam, amikor meglátott:

-Jaj, jaj, szegénykém! Hogyan bírja ezt a munkát?

-Ez szörnyű! Megalázó a maga számára!

     Megnyugtattam Mimi nénit, mert Ő volt az, hogy nagyon is bírom, és talán még élvezem is valahol. Különben is nem kényszerített senki, hogy elfogadjam. Saját jó szántamból, jól felfogott érdekemből vállaltam el. Ebből presztízskérdést nem fogok csinálni. A végén már a sorozatos sajnálkozása miatt majdnem kiszaladt a számon, hogy próbáljon egy kicsit visszaemlékezni a múltra, mikor a csikkeket felszedette velem a járdáról, ami kissé valóban megalázó volt számomra.

       Három hónap. Eddig tartott a munkánk a Rákóczi téren. Ez alatt járdát építettünk, teret burkoltunk. Élveztük azt a határtalan boldogságot, hogy értelmes dolgot tehetünk. Értelmes munkát még akkor is, ha ez egyes emberek számára megalázó tevékenységnek tűnt. Eddigi életem során legnagyobb elismerést is itt kaptam egy 80 éves WC – s nénitől, aki így summázta a véleményét rólam:

-Magát állandóan dolgozni látom. Nem megy be a kocsmába, csákányoz, lapátol, hordja a talicskával a burkolólapokat. Maga egy nagyon rendes ember! Ha még egyszer fiatal lehetnék, magához mennék feleségül!

     Az Ő elismerése akkor talán sokkal többet jelentett nekem, mint a Polgármester véleménye pár nappal korábban egy beszélgetés kapcsán. Ő akkor azt jelentette ki az ott lévők füle hallatára:

-Tanúsíthatom! Tégedet valóban mindig, egész nap ott lehet találni a téren munka közben! (Akkor Dr. Varga Tibor volt a Város Polgármestere, aki már az óta szintén nincs közöttünk)

     Ez a három hónap az életemben megmutatta azt, hogy megerősödjön bennem az elkövetkező, bár nem mindig rózsás időszakra is, hogy:

 

A MUNKA NEM SZÉGYEN!

 

   Sikerült saját példámmal igazolnom azt, hogy én nem csak mondom, hanem be is bizonyítom ennek komolyságát. Utólag is csak ezt tenném, immár közel a 72. évemhez. (Idén március 13 – án töltöm be, ha „el nem tipornak a libák” – a régi mondás szerint.) Ezek az emlékek főleg elértékelődnek számomra most, hogy már 12 éve nyugdíjasként élek és tekintek erre a nagyon is változó világra. Egyébként is néha jó egy kicsit nosztalgiázni.

 

NEGYEDIK TÉTEL:

 

    Később a sorsom úgy alakult, hogy közel hét éven keresztül a nyugdíjaztatásomig a Zirci Önkormányzatnál dolgoztam Hivatalsegéd pozícióban. Aki esetleg nem tudná, ez gyakorlatilag hivatali postást jelentett, aki hordta a leveleket a lakosság részére. Még mindig olcsóbb volt, mint a Postával kiküldeni. Hóban – sárban, Télen – Nyáron hordtuk másodmagammal, egy kis kolleginával, Ágival a rengeteg sok levelet a városban szerteszét, nem beszélve az Önkormányzati Testületi anyagokról, amik nagyon sokszor csak este készültek el, de akkor is ki kellett hordani. Szóval, elég strapás volt néha, de mégis becsülettel végeztük, utólag is így gondolom.

   Egyik alkalommal délelőtt éppen az Alkotmány utca elejénél jártam, ahol akkoriban a régi Népbolt helyén, ha jól emlékszem egy Pápai cég által üzemeltetett Húsbolt volt. Egyszer csak megjelent Mimi Néni, (aki, mint már előrébb említettem, itt lakott a közelben) a már említett kis kutyájával a hosszúra kiengedhető pórázával. Mikor meglátott, mindjárt odajött és én természetesen illendően köszöntöttem. Ekkor megszólalt és emlékezetem szerint a követezőket mondta, illetve megkért rá:

-Bálintkám! Be kell mennem a húsboltba. Vigyázna addig a kutyámra?

-Mimi Néni! Nem ismer engem, hogyan tudnák rá vigyázni?

-Ne féljen semmit, csak ne eressze el a pórázt és nem lesz semmi probléma! – azzal már a kezembe is nyomta a fogantyút és belépett az ajtón.

   Mit volt mit tenni, én, aki különösképpen nem szoktam kutyákkal foglalkozni, kénytelen voltam vigyázni a becses jószágra. Nem is lett volna semmi baj, de sűrűn jöttek az ismerőseim, akik jókat röhögtek rajtam, hogy Mimi Néni kiskutyája pásztora lettem.

Mondanom sem kell, hogy nem volt olyan sietős a vásárlás, mert tudta, hogy jó kezekben van a kis kedvence. Akkoriban már jó ideje egyedül élt a lakásában és mindene volt ez a kis kutyus és én meg is értettem ezt, ráadásul az ismeretségünk akkor már több évtizedre nyúlt vissza még a Robixos kezdetektől számítva.

Mikor végre kijött, hálásan megköszönte és elbúcsúztuk egymástól. Hosszan néztem utána, ahogyan akkor már fáradt lépteivel elballagott a legelső lépcsőházhoz, ahol lakott.

 

DRÁGA JÓ MIMI NÉNI!

 

   Remélem nem írtam semmi olyant, amivel az emlékét megsértettem volna. Az idő egyébként is mindent megszépít és én úgy emlékszem Önre, mint egy olyan Hölgyre, aki mindig emberséges tudott lenni egész életében.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2020. 01. 03. Szerda Délelőtt 11:25

Szerkesztés dátuma: szerda, 2020. január 8. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 61


   


Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint