A TEJCSARNOK BAKONYSZENTKIRÁLYON.
Emlékek, régi szép emlékek.
A visszaemlékezéseimben, versben és prózában az évtizedek során többször leírtam már, hogy egy kis Veszprém Megyei községben, Szülőfalumban, Bakonyszentkirályon töltöttem a gyermekkoromat. Szüleim pár hold földön gazdálkodó parasztok voltak (1959 – ben azonban a Kollektivizálás sodrában, a megalakult Termelőszövetkezet (TSZ), vagy az orosz frontot megjárt és épségben hazakerült emberek mondták, Kolhoz, elveszítették, mert be kellett adni) és ezt nem szégyellték és én sem, ha valahol erre terelődött a beszélgetés fonala. A parasztságot sokan még ma is valami csúfondáros jelzőként használva szidnak sokszor olyanokat, akiket nem is ismernek. Vannak személyes ismerőseim is, akik ezt a múltat inkább a jobban hangzó földműves szóval emlegetik, valamiért nem felvállalva a parasztszármazású mivoltukat, ami tulajdonképpen ugyanazt jelenti. Manapság, ha társaságban szóba kerül, mondhatnám azt, hogy büszkén vállalom fel a paraszt – eredtemet.
Mikor valakinek a rokonságából gyermekek jöttek a faluba, számukra egy teljesen más világ tárult eléjük, amivel az emeletes házrengetegben nem találkoztak. Előfordult, hogy életében itt láttak először élő jószágot, mert odahaza csak feldolgozott ételféleségként ismerhették csak meg. Számukra egy feledhetetlen élmény volt, de nekünk meg az, mikor mi kerültünk a városok közelségével ismeretségbe.
Minden paraszt portán voltak igavonó állatok, lovak, tehenek, amivel a földek megművelését, az ekét húzatva, boronálva, vagy kocsik, szekerek, vagy kocsik vontatását is el tudták végezni. Nekünk csak teheneink voltak, amihez szekér volt rendelve. Legtöbbször kettő jószágunk volt, de a szaporulat során kisborjúk is nevelődtek az istállóban. Tavasztól őszig, amikor éppen nem volt szükség rájuk a földeken, akkor reggel korán kihajtottuk a ház elé, mert jött a „tehenes”, a tehénpásztort hívtuk így, aki a házakból csatlakozó csordát terelőkutyák segítségével kivezényelte a falun kívül lévő legelőre és csak este tértek vissza kitágult, tejtől duzzadó tőgyekkel. A portákon a kapuk ki voltak tárva és a tehenek ismerték a járást, mindegyik szépen beballagott, egyenest odament az itató vályúhoz. Mikor szomját oltotta, az istállóban megtalálta a saját helyét és ott Édesanyám meleg vízzel megmosta a tőgyét, tőgyeiket, majd a zséterbe fejte a gőzölgő tejecskét. Utána a konyhában leszűrte a napi mennyiséget különféle edényekbe. Akkoriban még nem volt hűtő, ezért mindig voltak kuncsaftok, akinek eladott belőle. A többi saját felhasználásra került, mert ebből készült a túró és az aludttej. Sajtot nem készített, de ha még volt felesleg, azt kannába öntve valaki elvitte a Tejcsarnokba. Nagyon sokszor én voltam a soros és szívesen ballagtam el vele a faluközpontban az Áfész Bolt mögötti udvarban lévő begyűjtőhelyre. A Bolt mögött a sarokban volt a Csarnok, ahol Waldhauserék voltak megbízva ezzel. Ma is emlékszem, hogy Rozika néni mindig mosolyogva fogadta azokat, akik idehordták a felesleget. A helységben akkor ott még valami gépezeten is áteresztették a nyers tejet. Szeparálásnak hívták a műveletet. Mivel az emlékezetemre nem akartam automatikusan hagyatkozni, kihasználva az internet adta lehetőséget, biztonság kedvéért utánanéztem és beigazolódott, hogy nem csalt meg a memóriám:
„Folyadékoknak centrifugális erővel történő szétválasztására, főleg tej lefölözésére alkalmas készülék; fölözőgép.”
Az ilyen módon kezelt tejet aztán az akkori legközelebbi Tejipari Vállalat tartálykocsival elszállította a feldolgozó üzembe, ahol aztán különféle finomságok készültek belőle a tejen kívül. Nem tudom, hogy a jelenben milyen eszközökkel végzik ezt a műveletet, természetesen, ahogy elmeséltem, ma már ez nem létezik, legalábbis Szülőfalumban Bakonyszentkirályon biztosan nem. Egyéni parasztgazdaság nem nagyon van, sajnos kihaltak azok az emberek is, akik még a hagyományos eszközökkel művelték a földeket és nevelték az állatokat. Áldott Emlékű Édesapám egy régebbi versében is leírta az aggodalmait ezzel kapcsolatban:
SÍRNAK A RÉGI PORTÁK
Sírnak a régi paraszti porták,
A pajtákat, szekereket bontják.
Nem nyerít szép táltos az udvaron,
Nincs, ki örüljön szép magyar dalon.
Itt minden kő csak keseregni tud,
Merre visz az élet, merre az út…?
A föld hideg, a szívét elvonta,
Nem ébred többé paraszti csókra.
Elmennek a régi Föld – szeretők,
Fogy a számuk, telnek a temetők.
Ahol régen zsoltáros csend áradt,
Kósza vad zene repít ott szárnyat.
Tíz, húsz, ötven, vagy tán száz év múlva
Lesz itt paraszt ki örülni tudna
Mikor aranylik a búza – tábla,
Vagy érett gyümölcs roskad az ágra?
Utánunk nem jönnek a fiaink,
Megszakadtak itt már az útjaink.
Sírnak a régi paraszti porták,
Új törvények jöttek – és új formák.
Csákány villan rést vágnak a falon
És kész pusztaság lesz minden udvaron.
A parasztszív elnémul örökre…?
Csókkal ki hull majd a drága földre?
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály. 1969.
A Kedves Rozika néniről sem tudok jelenleg semmit. Legutoljára még láttam róla az interneten egy fényképet Családja körében 2013 – ban, ahol 90. éves évfordulóján köszöntötték. A régi szép emlékek azonban továbbra is bennem élnek, hiszen ez azt jelenti, hogy a történetem idején még éltem a gondtalan gyermekkori világomat, ma pedig már a 73. évemet taposom az Alföld Gyöngyszemében Gyulán.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2020. 08. 05. Szerda Délután 15:05
Tejszeparátor. A fotó csak illusztráció a történetemhez.
