ŐSZ HÚRJAI…   Ősz húrjai deresen muzsikálnak reggel, Tél szakálláról előreküldött sereggel Lepik el házunk előtt elterülő rétet, Jelezve azt, hogy eljön lassan az enyészet. Fák ágain csak néhány levél kapaszkodik, Egymagában csüggedten búsan árválkodik Mert testvérei már mind örökre itt hagyták, Megpecsételve éltüknek rövidke sorsát.

                  ÉDESANYÁM LECSORDULÓ DRÁGA GYÉMÁNTKÖNNYEI…   FÁJDALMAS KÓRHÁZI KARÁCSONYUNK ÉDESANYÁMMAL     Édesanyám lecsorduló drága gyémántkönnyei Ragyognak szépséges orcáján a mély fájdalomtól, De ez nem az Ő testi gyötrelmeit vetíti ki, Hanem szép lelke fáj a tehetetlen állapottól.

SZERELMÜNK KÚTJÁNÁL… Születésnapodra Kedvesem   Születésnapodon Áldjon meg az Isten, Szerelmünk zálogát Eléd leterítem. Megfogadom most, hogy Örökké Szeretlek, Napsugárnak, Holdnak és fújó szeleknek Hogy szívem csak Teéretted fog dobogni, Rajtad kívül már nem fogok mást ölelni.   Szerelmünk kútjánál zengjen az énekem, Semmit nem érne már Nélküled életem.

TÜNDÖKLŐ HOLD FÉNYÉNEK… RÉVBE ÉRT SZERELMÜNK   Tündöklő Hold fényének szikrázó tengerében, Fürödve lubickolni a Szerelem vizében, Élvezni mindazt, ami gyönyörteljes és tiszta, Múltból jövő jelenen jövőbe megy, nem vissza.

BÍZOM URAM… FOGJUNK ÖSSZE AMÍG NEM KÉSŐ   Bízom Uram az Összefogás Erejében, De nem bízom a felszított Békétlenségben. Jussunkat Tiszteletben kellene tartani, Őseink emlékét oly módon megőrizni, Hogy ne mondhassák rólunk szerte a Világon:  Magyar Összefogás már Csak rózsaszín Álom! Ne mondják azt, hogy olyan silány lett Nemzetünk,  Feledi milyen volt ezredéves életünk.

KIS HÍDON MEGÁLLVA… ÉDESAPÁM EMLÉKMŰVÉNÉL   Kis hídon megállva édes volt a csók, Park fái közt éneklő madárfiók Hangja kísérte gyengéd érintésünk, Ahogyan akkor mi egymásra néztünk. Előttünk Édesapám emlékműve Szerényen álldogált, Őt megidézve. Szép Bakonynak egyszerű költője volt, Verseiben sokszor erről is dalolt.

 KI VAGYOK ÉN?   Jajongva fájó gondolat, Átszellemült, testet öltő lélek atyja, nem létező, képzet szülte, porlepte utak szürke vándora, kínlódó, szenvedő arcú halvány látomás.   Ez vagyok én?   Költői képzetem szelíd bölcsőjében, dúló indulatok küzdelmes nehéz perceiben semmivé lettem, pedig vagyok.

GONDOLAT   Bennem égő tűz lobog, Mikor a Végtelenség sodrán Hánykolódó áradattal úszom. Képzeletem tovaröppent szárnyain Magabiztosan száguld, A Világmindenségen áthatoló Emberi Értelem.   Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)   Bakonyszentkirály. 1972. 02. 10

         NÉVTELEN VÁNDOR   Képzeletem országútján száguldok tova, Nem tudom, hogy eljuthatok – e, majd ahova Egész életemben vágytam, igyekeztem én, Gondolatban végigjárva egész Földtekén. Kerestem, hogy hol legyen a helyem, mit tegyek, Igyekezve, azon hogy egykor költő legyek.

EMLÉKEZZÜNK EMBEREK… 2001. Szeptember 11 emlékezete   Emlékezzünk Emberek az esztelen rombolásra, Emlékezzünk tíz évvel ezelőtti gyilkolásra, Mikor nem volt kegyelem ikertornyokban senkinek, Kegyetlen kínhalált szántak akkor ott Mindenkinek.