MINDEN ÚT TIHANYBA VEZET… Életképek katonaidőmből. Egy év után IV.

MINDEN ÚT TIHANYBA VEZET…

Életképek katonaidőmből. Egy év után IV.

 

 

     Bodó Laci nagyon huncut egy gyerek volt. Termetre ő is inkább azok közé tartozott, akikre velem együtt azt mondják, csiklandozza a fű a hátsóját, ha a mezőn halad. Ráadásul alacsony termetéhez még hozzájárult egy eléggé jól táplált elölnézet, amelyet a Jóisten megáldotta egy mosolygós gömbölyű ábrázattal is. Ha ez még nem lett volna elég, állandó problémája volt a borotválkozással. Mikor még újoncok voltunk, hiába borotválkozott frissen minden reggel, a vattapróbán fennakadt a sűrű borostás arca miatt. Olyan tökéletesen ugyanis senki nem tudott megborotválkozni, hogy a reggeli szemlénél, ha ki akartak vele szúrni, akkor kicsit jobban az arcához nyomtak egy kis csomó vattát. Pár szál mindig odatapadt és már mehetett is vissza a borotvájáért.

     Ha azt hiszi a tisztelt olvasó, hogy ezzel már vége, akkor bizony téved. Színtiszta magyar gyerek volt az én tiszteletreméltó katona sorstársam, de bizony a bőre kissé sötétebb volt az átlagnál és ebből akadtak más problémái is. Problémának talán mégsem mondható, de mikor egyszer eltávozásról visszaérkezett, felháborodottan fennhangon kezdte mesélni a következőket:

-Képzeljétek el, mikor jöttem vissza Tihanyból a vonaton, mellém ült egy népes cigányzenekar és elkezdtek muzsikálni. Ezzel még nem is lett volna baj, hanem egyszercsak megszólalt a mellettem ülő, aki talán a prímás lehetett elég hangosan:

-Testvér! Nem próbálod meg Te is? Biztosan tudsz játszani rajta. Olyan becsületes cigányképed van!- Gondoljatok csak bele, én, aki színmagyar gyerek vagyok, hogyan restelltem magamat akkor. Nem azért mondom, semmi bajom nincs a romákkal, csak hogy közéjük valónak gondoltak, arra nem számítottam. Nem akartam elvenni a kedvüket, udvariasan elhárítottam magamtól, hogy nem tudok hegedülni.

     A századnál is voltak nálunk nagyon rendes roma srácok, azok majd eldűltek a nevetéstől, mikor meghallották a történetét. Szegény Laci attól kezdve nagyon sokszor megkapta:

-Na, mi van testvér, még mindig nem tanultál meg hegedülni?

        Bodó barátunk a civil életben becsületes kárpitos volt, aki nemcsak a szakmájához értett, de korához képest elég jó általános műveltséggel is rendelkezett. A katonai alakulatok között rendszeresek voltak a vetélkedések nemcsak harcászati vonatkozásban, hanem ezen a téren is. Minden negyedévben, félévben, erre már utólag nem emlékszem annyira, műveltségi vetélkedőket is rendeztek. Ezeknek a helyszíne mindig változott. Előfordult az is, hogy Miskolcon rendezték, ami bizony a Pápai helyőrségtől még légvonalban is több száz kilométerre volt. A résztvevő ilyenkor menetlevéllel közlekedett, nem kellett fizetni a járműveken. Egy valamit azonban meg kellett tenni, időközönként le kellett pecsételtetni, amikor haladt a célállomás fele és vissza.

    A mi ravasz barátunk éppen ez miatt bukott le egyszer. Molnár századosnak egy idő után feltűnt a következő: Bárhol volt a vetélkedő az országban, a menetlevélen

Mindig Tihany is szerepelt. Akárhova vezényelték, mindenhova Tihany érintésével ment el, vagy visszafele járt arra. Egy idő után betelt a pohár, ezért magához hivatta a katonát és kérdőre vonta:

-Idefigyeljen Bodó! Hogy a fenébe került maga Tihanyba, mikor Miskolcon volt a vetélkedő, ami mint tudjuk, nem esik bele a maga fatornyos faluja irányába!- Bodó Laci kerek képére kiült a mosoly és heherészve, jópofáskodva így válaszolt vissza:

-Tudja százados elvtárs, Minden út Tihanyba vezet!- A százados paprikavörös arccal, ordítva így rivallt rá a katonára:

-Bodó! Vegye tudomásul, megvonom az évi rendes szabadságát aztán majd meglátjuk, ilyen jó kedve lesz – e a jövőben! Leléphet!

      Laci nem törődött ezzel sem, mert tudta, hogy a parancsnok úgysem váltja be a fenyegetőzését, mert szükség lesz rá a továbbiakban is. Egy epizód még hozzátartozik ehhez a történethez. 1973 – ban, 5 évvel a leszerelésünk után Csopakon voltam Ifjúsági felelős Tanfolyamon. Éppen várakoztam a buszra visszainduláskor a faluban, amikor kit látnak szemeim, az én Laci barátom közeledik felém a megszokott mackós járásával. Már éppen el akart menni mellettem, amikor ráköszöntem hangosan:

-Szia Bodiladi! (Ez volt a beceneve a seregben)- Hunyorogva rám nézett, de láttam, rajta hogy nem akaródzik neki megismerni.

-Mi van tihanyi gyerek! Már meg sem akarsz ismerni?

-Ismerős vagy! Várgyá!

-Várok én, de csodálkozom, hogy nem ismertél meg rögtön cimbora!

-Várgyá, itt van a nyelvem hegyén!- Láttam a kerek arcán, hogy erősen gondolkodik, amikor hirtelen széles mosollyal felordított:

-Váltáspéká! Váltáspéká! Váltáspéká! (Nálunk, a századnál a rajparancsnokokat hívták váltásparancsnoknak és annak volt a rövidítése. Egy rajban voltunk és én a közvetlen parancsnokaként jártam vele szolgálatba)

      Mikor sikerült neki tökéletesen felismerni, azt a pár percet, amíg jött a buszom, gyorsan átbeszélgettük. Röviden felidéztük a két év történéseit, különös tekintettel a „Minden út Tihanyba vezet” – epizódot. Azóta nem találkoztam vele, nem tudom hogyan alakult a sorsa. A mosolygós, kerek arca azonban most is itt van előttem, soha nem fogom elfelejteni.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 01

 

 

 

 

 

 

 

Szerkesztés dátuma: szombat, 2013. október 26. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 377


   


Tetszik