Archívum

 

KOLDUSOK ORSZÁGA LETTÜNK?

KOLDUSOK ORSZÁGA LETTÜNK?

KOLDUSOK ORSZÁGA LETTÜNK?

 

      

 

 


Szomorú a szívem, mert tanácstalan vagyok. Meg kellett érnünk azt, hogy úton – útfélen szemünk előtt tragédiák játszódjanak le, vagy legalábbis a látszat ezt mutatja. A hétköznapi ember, aki bérből és fizetésből él, rója a hosszú kilométereket a munkahelye és az otthona között, próbál megélni abból a megalázóan kevésből, amit a munkája áráért megkeres. Nem elég a maga baja, a villany, a gáz, tüzelő, a mindennapi rezsi fedezésének gondja, a mások tragédiája is állandóan kíséri. A nagy kérdés ilyenkor vetődik fel bennem, mikor az alábbiak jelennek meg ismételten a szemeim előtt:

       A színhely Veszprém, de lehetne éppen az ország más települése is. Zuhog az eső, süvít a szél, a dzseki gallérját is felhajtva, esernyő alatt védekezem a nem várt áldás elől. A sétáló utcán haladva a Posta oldalánál lévő nyitott árkádok alatti padon egy fiatal barna bőrű nő ül, bal kezében egy kendőbe burkolt csecsemőt tart, jobbját pedig tenyérrel felfelé fordítva adományért nyújtja. Dolgom végeztével úgy 30 – 40 perc múlva visszafelé jövet a süvítő hideg szélben ugyanaz a látvány fogad.

       Az áruházzal szemben a „Három Grácia” – szökőkutas szobor mellett egy tolókocsiban elhanyagolt külsejű, hosszú hajú és szakállú ápolatlan külsejű ember szintén alamizsnáért nyújtja a kezét.

        Tovább haladva az aluljárón keresztül gyalogolva azt látom, hogy egy idősebb, madárcsontú nénike esdekelve könyörög néhány forintért.

        Uram Isten! – szakad fel belőlem önkéntelenül. Hát koldusok országa lettünk?

Szomorú a szívem, telve keserűséggel és szégyenérzettel. Szégyenlem hogy nekem még mindig van egy kevés, habár én is mindennapi munkával tudom csak keservesen megszerezni a betevőre valót. Ezeknek az embereknek pedig vagy tényleg nincs más lehetőségük, mint a koldulás, vagy pedig más szempontok vezérlik cselekedeteiket.

         Azt hittem, hogy ezzel vége szakad a szomorú jelenségsorozatnak, de sajnos tévedtem. Rövid idővel később ismét visszakerültem a sétáló utcára. Az Utazási Iroda előtt már egy újabb szomorú látvány fogott meg. Ott gubbasztott egy 5 – 6 év körüli gyönyörű arcú, kék szemű kislány nagy turbánnal a fején, fázósan összehúzódzkodva némán nyújtotta a kezecskéjét maga előtt. Nem szólt az szegényke egy árva szót sem, de a szemei mindennél többről árulkodtak. Mintha azt mondták volna: „Adjanak egy kis pénzecskét, mert ha nem, akkor nagyon ki fogok kapni a szüleimtől!” 

         Hogy ezt miből gondoltam? Talán abból, hogy kb. 10 méterrel odébb egy 4 – 5 női tagból álló barna etnikai közösség figyelte a kislány minden mozdulatát. Ők valamit árultak, de közben fél szemmel a kislányt is figyelték. Velük nem nagyon törődtem, engemet az ártatlan kislány kiszolgáltatottsága fogott meg igazán. Aznap még egyszer láttam őt az előbbi helyszíntől 200 méterrel odébb. Akkor is szótlanul, szép kék szomorú szemeit könyörgően szegezte az elhaladókra, de hang akkor sem jött ki a torkán. Soha nem tudom elfelejteni azokat a könyörgő szép gyermekszemeket, azt a kiszolgáltatottságot, azt a megaláztatottságot.

         A gyermekeim, az unokáim jutottak az eszembe akkor, akiknek mindig jutott egy – egy meleg ruhadarab, rendszeres étel és ital, kis cukorka, nem kellett nélkülözniük. Máig szemem előtt van a kendőbe bugyolált kis csecsemő képe, akit az édesanyja szintén a könyörület érdekében tett ki az időjárás viszontagságainak.

Koldusok országa lettünk?

         Kinek adjam immár azt a keveset, amely a családom megélhetéséhez is csak nagyon szűkösen elég? Meddig lesznek még ilyen szánalmas, sajnálatraméltó jelenségek a hétköznapjainkban? Meddig kell még ártatlan gyermekeket kitenni, hideg szélben koldulni küldeni az utcára ? Ki tud rajtuk segíteni? Ki tudja a problémájukat megoldani?

       Szomorú a szívem, összeszorul a torkom, a tehetetlenségtől sírni tudnék, mert nem tudok rajtuk segíteni.

Vajon meddig lesz ez így ?

      Milyen felnőttkora lesz ezeknek a gyermekeknek, milyen további sorsa az elesetteknek, a gyámolatlan idős embereknek? Ezek olyan megválaszolatlan kérdések, amelyekre próbálom a magyarázatot megtalálni, de jelenleg nem lelem sehol.

       Bízom abban, hogy ez csak a jelen, nem pedig a távoli jövő megoldatlan, megoldhatatlan problémája.

 

Ifj. Nagy Bálint(Valentinus)

Zirc. 2007. 07. 30

 

 

Szerkesztés dátuma: hétfő, 2013. november 11. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 862


   


Tetszik