Archívum

 

A HALÁLOMAT AKARJA, MESTER ÚR? Életképek Ipari Tanuló időmből I.

A HALÁLOMAT AKARJA, MESTER ÚR?  Életképek Ipari Tanuló időmből I.

 

 

 

 

 

 


A HALÁLOMAT AKARJA, MESTER ÚR?

Életképek Ipari Tanuló időmből I.

 

 

 

       Ennyi év távlatából visszaemlékezni az embernek arra mikor inaséveit járta, nem mindig sikerül úgy, hogy ne akarjunk utólag belemagyarázni a megtörtént eseményekbe. 1962 – 65 valóban régen volt már, de élénken mégis itt vannak olyan dolgok, amelyek talán örökre úgy bevésődtek az elmémbe, hogy nem fogom elfelejteni. Másodikos inasok voltunk, akkor még így hívták a hivatalosan Ipari Tanulóknak titulált szakmát tanuló diákokat. Az Ország egyik legszigorúbbnak tartott Iskolájában jártunk Győrben, a 400 – as számú Ipari Tanuló Intézetben. A szigorúságra egy olyan egyszerű példát hozok fel, ami manapság már elképzelhetetlennek tűnik annak, aki most jár hasonló iskolába akár ott, vagy bárhol kis Hazánkban.

     Az iskola bejáratát szigorú portás bácsi őrizte. Oda bebocsáttatást csak az nyerhetett, akinek a fején ott volt az előírásszerű bordó színű tányérsapka. Télen – nyáron hordani kellett. Akinek nem volt a fején, vagy nem tudta előbányászni a táskájából, egyszerűen nem léphette át az iskola küszöbét. Kedves Olvasó! A mai diákokat ilyen módszerrel meg lehetne fegyelmezni? Nem hiszem. Sokszor még a kellő tiszteletet sem adják meg a tanárnak, nem hogy egy portás szavára szót fogadnának. Az iskola tanműhelye is ott volt, egy hosszú folyosóról belülről lehetett megközelíteni. Bizonyos napokon elméleti tanítás volt, ebből a legtöbb, a többi pedig a szakmának volt szentelve. Külön kis szigetek voltak a hatalmas hodályszerű műhelyben a szükséges mellékhelyiségekkel, de a legnagyobb területen az oktatás folyt, ahol szakmák szerint különítették el a diákokat. Én többedmagammal vasesztergályos szakma alapjait igyekeztem három év alatt elsajátítani több - kevesebb sikerrel.

      Németh István mester úr olyan ember volt, akiről a mogorva kinézetű oktató szobrát meg lehetett volna mintázni. Lehet, hogy ennek az oka talán a betegségében keresendő, ki tudja. Annyi bizonyos, hogy napjában, többször, legalább félóránként a géppark elején lévő íróasztalához visszavonult. Azt beszélték akkortájt, hogy valami gyomorbetegsége miatt állandó éhségérzet gyötörte, ezért kellett olyan sűrűn kinyitni a fiókot és eszegetni. Mindig sok kaját hozott, hogy kitartson nyolc óra hosszat, de azért közben valamelyik deákot még egy kis utánpótlásért is elszalajtotta az iskola büféjébe. Szakmai szempontból nem volt vele probléma, csak a kedvessége hagyott némi kívánnivalót maga után. Nem igényeltük, hogy agyon ajnározzon bennünket, de azért pár jó szó néha jólesett volna mindnyájunknak.

      Kovács Pali barátom már abban az időben is bősz dohányos volt. Remélem, hogy a hosszú évtizedek eltelte után sem lett veszte a cigaretta, de az is lehet, hogy felnőtt fejjel leszokott róla. Az iskola egész területén diákok részére tiltva volt a dohányzás, de az olyan akaratos gyerekek részére ez sem jelentett akadályt. Becsempészték minden alkalommal és titokban, a mellékhelyiségben vidáman füstöltek, nem törődve, hogy fiatal tüdejüknek ez nem válik hasznára. Pali egyébként is vadóc gyerek volt minden téren. Én is faluról jöttem, de ő olyan nyakasabb, konokabb, minden szóra ugrani készülő típus volt.

      Voltak még rajta kívül bagósok a kis csoportunkban, de azt hiszem korához képest a legnagyobb szenvedéllyel Pali fogyasztotta a cigarettát. Ha össze lehetne hasonlítani a mester úrral, alkatilag hasonló típus volt, csak korban kissé zsengébb kivitelben. Németh mester úr előszeretettel vadászott ráérő idejében a bagósokra, azt lehet mondani, mindenáron példát akart statuálni a leleplezésükkel. Oktatás és evészet mellett árgus szemekkel figyelte a stikában eltávozó diákokat és Pali barátomnak is ez lett a veszte.

     Javában pöfékelt a WC helyiségben, amikor hirtelen a semmiből ott termett a szakoktató vigyorgó orcával szólva imigyen:

-Na, te csibész most megvagy, lebuktál! – Barátom igyekezett volna a csikket eltüntetni, de nem sikerült, mert a füst egyébként is ott lebegett körülötte. Odaállt a megszeppent, halálra vált diák elé és a fülét megcibálva bőszen így szólt:

-Na, fiam, most azonnal megyünk az igazgató úr elé, aztán valószínű ki fognak majd rúgni az iskolából, amiért vétettél az előírások ellen!- A fiú esdekelve kérte:

-Mester úr ne tegye ezt velem, a szüleim agyonütnek, ha kirúgnak innen. Ne vigyen fel arra kérem!- Eleresztette a fülét, majd hosszan gondolkodva újból megszólalt Pali felé fordulva:

-Rendben van fiam! Tudod mi lesz a büntetésed? Itt előttem elszívsz egymás után négy darab cigit, de mindegyiket le is kell slukkolnod, nemcsak kiereszteni a füstöt simán. Vállalod fiam? Vagy ezt választod, vagy megyünk az igazgatóhoz. A döntés a tiéd!

-A halálomat akarja, mester úr?

-Eszem ágában sincs, de ha olyan nagy dohányos vagy, akkor ez neked meg sem kottyan. Válassz! Slukk, vagy az igazgató! Harmadik lehetőséget nem adok!

-Rendben van, csak meg ne bánja! – felelte a diák, de a végét már inkább csak magának mondta, hogy a mester meg ne hallja, aztán rágyújtott az első cigire. Sorban szívta, majd leslukkolta a füstöt tüdőre, ahogyan mondani szokták. Én soha nem voltam dohányos, nem igazán értem a mechanizmusát, csak azt tudom, hogy egészségtelen. A dohányzás egymagában is az, de a tüdőzés meg egyenesen életveszélyes lehet, főleg ilyen fiatal szervezetre. Kellett volna ezt tudnia a szakoktatónak is, de úgy látszik eszeveszett dühében erre nem gondolt. Mikor már késő lett, akkor kezdett csak igazán kétségbeesni. Mi is történt?

    Már neme emlékszem hányadik cigire gyújtott rá és szívta le mélyen, csak arra, hogy az arca egyre sápadtabbá vált menet közben. Egyszer csak azt láttuk, hogy mint egy tele krumpliszsák, úgy vágódott el a fal mellet a barátunk és elveszítette az eszméletét. Hamar felkaptuk és futólépésben vittük a betegszobába, ahol hamarosan szakszerű kezekkel magához térítették. Legelső szava az volt mikor meglátta a kétségbeesett arccal felette álló mesterét:

-A halálomat akarta, mester úr?

      A szakoktató pedig csak állt és szólni sem tudott, mert eleredtek a könnyei a szavak hallatán. Magában már ezerszer megbánta a büntetést, de ezt már nem lehetett visszacsinálni. Az volt a szerencse, hogy a diák szervezete nem szenvedett maradandó károsodást. Az igazat persze rajtunk kívül senki nem tudta meg. Az orvosnak azt mondta a szakoktató, hogy valamiért rosszul lett a WC - ben, az pedig az iskolára való tekintettel nem érdeklődött részletesen a miértekről. Egy ilyen komoly iskolára nagyon rossz hatással lett volna, ha az akkori hírközlési eszközökkel országgá kürtölték volna az esetet. Palinak sem állt érdekében, hogy a szülei tudomást szerezzenek róla. Mi is hallgattunk, mert nem tehettünk mást. Szakmát akartunk szerezni és tizenhat évesek voltunk mindösszesen. Most ötvenkilenc vagyok, de soha nem szoktam rá a dohányzásra. Talán éppen ezért?

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 16

 

Szerkesztés dátuma: péntek, 2014. május 9. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 708


   


Tetszik