ANYU NE MENJ EL!
NEM AKAROK MEGHALNI!
Drága Kislányomra, Mónikámra emlékezve
2006. Június 30. Péntek.
Hét óra fele járt az idő a reggeli órákban. Már éppen készülődtem elmenni, dolgozni, amikor éles berregéssel megszólalt a telefon. Felvettem és beleszóltam:
-Tessék. Nagy Bálint vagyok.
A vonal túlsó végéről egy udvarias női hang szólt vissza:
-Az Országos Onkológiai Intézettől R. E. Doktornő vagyok, a lányuk kezelő orvosa.
Sajnos rossz hírt kell közölnöm önökkel. Mónika haldoklik. Ha még életben akarják látni, kérem, jöjjenek fel azonnal Budapestre!
Sírással a torkomban udvariasan megköszöntem és csendben visszatettem a telefont a helyére, majd a szobám ajtaját becsukva, hangos sírásban törtem ki. Percekig zokogtam, majd könnyeimet letörölve, erőt véve magamon beszóltam a másik szobában már iskolába készülődő unokáimhoz:
-Bettike! Dávidka! Anya nagyon beteg, fel kell hozzá mennünk a Kórházba. Készülődjetek, addig elszaladok és szólok a mamának, hogy szerezzünk valami gépkocsit az utazáshoz. Szerencsémre az egyik szomszéd fia éppen akkor érkezett haza gépkocsival. Megkértem, hogy vigyen el a volt feleségem munkahelyére, hogy mennünk kell a kislányunkhoz sürgősen, mert nagy a baj.
Teljesen ledöbbent ő is a hír hallatára. Megkérte a főnökét, hogy vigyen fel bennünket Budapestre. Közben felhívtam telefonon Edinát is, akik éppen Olaszországba utaztak, aki hangos sírásba tört ki, mikor a fájdalmas hírt közöltem vele. Alig fél órája küldte az SMS – t a következő szöveggel:
2006. 06. 30 05: 12: 16
„Most értünk ki, mond meg anyunak is!” Mikor jelentkeztem nála, azt mondta, hogy pár órát pihennek, mert a Zolinak egy kicsit aludni kell a fárasztó vezetés után, majd ezt követően azonnal indulnak is hazafelé.
Az unokákat felvettük a lakásunkon és elindultunk fájó szívvel a Fővárosba. Alig beszéltünk az úton, annyira letört bennünket a fájdalmas hír. Tudtuk, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat is, de nem gondoltuk azt, hogy ilyen hamar. A könnyeimmel küszködve nézegettem ki az ablakon, hogy ne vegyék észre rajtam, mennyire letört a kislányom állapotáról szóló hír. Magamban azon imádkoztam, hogy várjon meg bennünket, ne menjen el tőlünk úgy, hogy ne válthassunk vele pár szót, vagy ne láthassuk még életében utoljára még halálos betegségében is gyönyörű arcát. Az úton szinte filmszerűen leperegtek előttem az elmúlt pár hónap eseményei:
2006. Április 03. Hétfő.
Mónika lányom már majdnem egy hónapja megfázásos tünetekkel állandóan intenzíven köhögve járt dolgozni. Az Édesanyja és én is többször szóltunk neki, hogy menjen már el orvoshoz, mert ez már nem természetes állapot, hogy nem múlik el a köhögése. Veszprémben dolgozott a Bakony Műveknél már 17 éve. Az üzemben, három műszakban elektromos alkatrészek gyártása történ és Ő egy sajtológépen dolgozott, akkor még nem tudva, hogy halálos betegen. Előző héten-pénteken még éjszakás volt és végre elszánta magát a hétfői napon, hogy elmegy a háziorvosához megvizsgáltatni magát. Úgy is történt. Azonnal felküldte Zircen a Kórházba, ahol a belgyógyász szakorvos K. L. Doktor az ultrahangos vizsgálat után sürgősségi szállítással, mentővel bevitette Veszprémbe a Megyei Kórház Urológiai osztályára, ahol vese daganat gyanúval felvették. Hogy mennyire jellemző a magyar egészségügy helyzetére, csak a hét végén-pénteken végezték csak el a szükséges CT vizsgálatot Mónikán. Sajnos nem jó hírt kaptunk, mert a jobb vesén egy nagyméretű daganat látszott, de már áttétek is voltak a tüdőn és a májon.
2006. Április 10. Hétfő:
Elvégezték a szövettani vizsgálatot, majd még az eredményt nem ismerve, másnap hazaengedték a Kórházból.
Hazafelé menet a kocsiban azt mondta szegénykém: „24. – én, kell visszajönnöm, ha nem leszek addig rosszabbul. Remélem nem nő a daganat, mert akkor nekem annyi.” Elöl, ültem a Zoli mellett, a könnyeimmel küszködtem. Nem akartam, hogy észrevegye. Csak ennyit mondtam: „Kislányom akarj meggyógyulni és akkor meg is gyógyulsz, csak ezen járjon az eszed!”
Másnap kellett visszamennünk a zárójelentésért. Az osztály Főorvosa a következőket mondta a volt páromnak akkor, mikor még nem is volt meg a szövettani vizsgálat eredménye:” Készüljünk a legrosszabbra, mert nem biztos, hogy a kezelést kibírja a szervezete. Beszélni kell a gyámüggyel az esetleges gyámság miatt, ha az állapota rosszabbra fordulna. Ez kell a műtét, vagy a kezelés előtt, ha megjön a szövettani vizsgálat eredménye.”
Telefonon szólt ide nekem, sírva, mesélve a hallottakat A hír hallatán. összeomlott bennem a világ. Másnap Édesanyám is eljött meglátogatni szeretett unokáját. Siratta szegény, mire Mónika így szólt hozzá: „Mama ne siránkozz, még élek.” Alig tudtam visszatartani a könnyeimet ismét, ezeket hallva.
2006. Április 20. Csütörtök.
Délután Kati elment a Kórházba, ahol megtudta a szövettani vizsgálat eredményét. Sajnos, amitől féltünk, de titokban mégis reménykedtünk, hogy nem az lesz. Rosszindulatú a daganat. Este sokat sírtam és imádkoztam Istenhez kérve Őt, hogy adja vissza az egészségét.
2006. április 24. Hétfő.
Ma a Mónikával Kati bement Veszprémbe, a Kórházba. Budapestet választották a kemoterápiás kezeléshez. Kiderült, hogy injekciós változatban lesz a kezelése. Egy nappal később azt mondták, mégsem kell elmenni Budapestre, mert Veszprémben is meg tudják csinálni. Mónika nagyon örült, mert közelebb lesz hozzánk és a gyerekek is be tudnak menni majd hozzá.
2006. Május 09. Kedd.
Mónikát ma hazaengedték a Kórházból. Előtte betanították neki, hogyan kell beadni az injekciót hetente háromszor. Három hét múlva kell visszamenni és akkor megkapja az új adagot vénásan is, ami másfajta, mint amit ő ad be magának.
Ettől kezdve ez lett a menetrend. Otthon három hétig saját maga szúrta a hasfalba az előírt, gyárilag előkészített táskában, hűtőben tárolt adagokat, majd egy nap Kórház ismét. Optimista volt és bizakodó. Hitte, akarta a gyógyulást. Még azt is vállalta, ha esetleg mégis ki kellene venni a beteg jobb oldali veséjét, akkor még mindig élhet boldogan a meglévővel, mint annyian sokan a világon. Nem tudta, vagy talán nem akarta tudomásul venni azt, hogy nem csak ott van a baj. A tüdő és a máj is beteg, nem csak a vese. Azt szokta mondani, hogy minket is felvidítson:” Még az a szerencse hogy nincs áttét, mert akkor tényleg nagy lenne a baj.”
A másik lányom az Edina és a párja Hozták neki literszámra a Nonit és később a Flavin7 ital készítményt, amit a természetgyógyászok is ajánlottak a gyógyuláshoz, de a mi Mónikánk csak egyre fogyott, egyre gyengült. Sokszor mikor délben hazaugrottam ebédszünetre a munkahelyemről, ott feküdt a heverőn. A Tv bekapcsolva, Ő pedig mozdulatlanul és már a legrosszabbra gondoltam, de szerencsére köszönésemre bágyadtan felém fordulva válaszolt. Nem panaszkodott sohasem. Ha megkérdeztem tőle, hogy érez – e fájdalmat, szinte mindig ezt válaszolta:”Csak egy kicsit.” Vérzett a szívem a tehetetlenségtől, mikor láttam, hogyan fogy el az én szép gyermekem napról napra és csak a szőkésbarna hajkoronája épsége győzött meg arról, hogy a kemoterápia hatása ezt nem érintette. Halovány, máskor szép kerek arca ekkor már vékonyabb volt. A sírással küszködve sokszor bevonultam a szobámba, hogy ne vegye észre rajtam a fájdalmat, a kitörni készülő sírást. Soha nem panaszkodott, nem tudhattuk milyen gondolatok járnak a fejecskéjében. Itta azokat az erősítő italokat, amelyekről már szóltam. Bízott benne hogy ezek is segítenek, de mi láttuk az egyre jobban leépülő szervezetét, és nem mutathattunk pesszimizmust. Láttuk rajta az élni, a meggyógyulni akarást, a bizakodást, pedig egyre gyengült a szervezete. A valamikori enyhén molett kislányomból júniusra már olyan kis vékonyka lett, hogy a nadrágja lötyögött rajta.
Nem akartunk belenyugodni, hogy nincs segítség. Edina lányomék ekkor Budapesten laktak a párjával. Az Ő ismeretségük révén sikerült elintézni, hogy kivizsgálásra befeküdhessen az Országos Onkológiai Intézet kemoterápiás osztályára.
Pontosan 2006. június 20. – ra volt a megbeszélt időpont, hogy jelentkeznie kellett. A születésnapja is ekkor volt, ezért előző napon még utoljára fel tudtuk köszönteni az otthonunkban. Az első napi vizsgálatnál már jelezték a műszerek, hogy a daganatok megnövekedtek, igazából az injekciós kúra semmit nem használt. Azt is megállapították ott, hogy vérszegénységben szenved. Először megnövelt terápiát próbáltak alkalmazni nála, de a legyengült szervezete nem bírta, ezért le kellett vele állni. Az orvosok érdeklődésünkre elmondták: Gyógyítani igen, de meggyógyítani sajnos nem tudják már. Csak idő kérdése, hogy meddig bírja a szervezete.
2006. június 21. 20:06 SMS Mónikától:
„Holnap, ha minden igaz megkapom a véremet”
– Az üzenet a már említett vérszegénységre vonatkozott. Hétvégére terveztem felmenni hozzá Dávidkával, az unokámmal látogatóba. Bettike már ekkor fent volt a másik lányomnál Budapesten. A következő üzenete 3 nappal később érkezett hozzám:
2006. 06. 24.
Apu! Hozzá légy szíves egy másik poharat. Mert én műanyagot hoztam és az elrepedt és folyik ki belőle minden.
2006. 06. 25.
Melyik busszal jöttök fel Pestre?
Másnap délelőtt 9 óra tájban érkeztünk meg a Központi buszpályaudvarra, ahol Edina és Zoli már várt bennünket és elvittek bennünket kocsival a Kórházba. Mónika nagyon megörült az érkezésünknek és kijött velünk a folyosóra és leültünk a padra beszélgetni. Örömmel mesélte, hogy megvolt a vérátömlesztés és jól érzi magát. Bízik benne, hogy itt majd meggyógyítják. Próbált mosolyogni a halovány kis mosolyával és mi is vele érezve vidáman beszélgettünk a jövőről. Fényképeket és egy rövid kis videót is készítettem róla a folyosón, mielőtt elbúcsúztunk a mielőbbi viszontlátás reményében. Megígértük neki, hogy a jövő héten is meglátogatjuk. Ott aludtunk Edináéknál és csak Vasárnap utaztunk haza. Kati másnap szintén felutazott Hozzá és ott volt június 29. Csütörtökig.
Szerdán a következő SMS érkezett hozzám Mónikától:
2006. 06. 28 Szerda
„Jó lenne, ha hétvégén feljönnél meglátogatni!”
Csütörtökön már nagyon gyenge volt. Az Édesanyja támogatta, hogy el tudjon menni a kórteremben lévő mellékhelyiségbe. Mikor búcsúzásra került sor, elcsukló hangon így szólt:
”ANYU NE MENJ EL! NEM AKAROK MEGHALNI!”
Sírva mesélte el mikor megérkezett, hogy milyen gyenge már, alig eszik valamit, és nehezen tudja magát megtartani. Hétvégén mindenképpen el akartunk menni hozzá, de egy kicsit változott a helyzet, mert Edina a párjával és a kisebbik unokámmal, Robertával egy régóta tervezett autókirándulásra szándékoztak elmenni pár napra Olaszországba. Pénteken éjjel indultak útnak, de előtte még lehozták nekünk a lakás kulcsokat, hogy majd ott tudjunk aludni náluk. Pénteken, 30. – án akartunk elindulni Dávidkával.
Mónikától az utolsó SMS 2006. 06. 29.- én 23: 33: 51 – kor jött a telefonomra:
„Véletetlejlenü az edina telefonszámát adtta meg”
Már soha nem tudom meg, hogy szegénykém mit akart igazából közölni velem.
Idáig jártam a múlt felidézésében, amikor felérkeztünk Budapestre és rövid időn belül már a Kórház előtt voltunk. Barátunknak megköszöntük a fuvart, majd besiettünk a Kórterembe. Nyitva volt az ajtó, egyedül feküdt a lányunk a szobában. Szemei becsukva, feje felpócolva, jobb kezén infúzió csatlakoztatva, a bal pedig tenyérrel felfelé mozdulatlanul feküdt az oldala mellett. Orrából levegő cső vezetett az ágy hátuljánál lévő csatlakozóhoz. Egyenetlenül, kapkodva vette a levegőt. Odamentünk hozzá és fájdalmas arccal megcsókoltuk a homlokát és az arcát mindnyájan. Egy ápolónő is besietett mikor odaértünk és halkan megdorgálva bennünket, elvitte az unokáinkat a pihenőbe, ahol volt TV és játékok. Pár perc múlva megérkezett a kezelő orvosa R. E. Doktornő is, akivel reggel már beszéltem telefonon. Miután részvétet kívánt számunkra, a következőket mondta:
”Mónika az este rosszul lett. Infúziót és különféle injekciókat kapott, ennek a hatására jobban lett. Sokáig beszélgettünk. Elmesélte, hogy mennyire szereti a gyerekeit, mennyire hiányoznak neki, nem tudja mi lesz velük. Mikor Róluk beszélt, szinte még az élet is visszatért belé, annyira fellelkesült. Körülbelül hajnali négy körül aludt el, de reggel már nem tudtuk felébreszteni. Nem tudom megmondani, hogy mennyi ideje van még hátra, de már semmit nem tudunk tenni. A folyamat visszafordíthatatlan. Sajnálom, hogy nem tudok jó hírrel szolgálni. Össze lehet szedni Mónikának a holmiját nyugodtan. Megnyugtatom Önöket, hogy nem érez fájdalmat. Az úton elindult már.”
Nem rovom fel utólag sem számára, hogy úgy beszélt már akkor Szeretett Kislányunkról, mint aki már nem él. Orvosi szempontból valóban annak könyvelték el. Búcsúzóul mielőtt kiment volna, még megkérdezte tőlünk:
” Akarják, hogy elvégezzük majd a boncolást a halál beállta után?”
Sírással küszködve válaszoltam vissza:
” Doktornő, ha nem muszáj, akkor nem. Úgyis tudjuk, mi okozza a halálát, feleslegesen ne szabdalják szét a drága testét. Elég a mi bánatunk így is.”
Még a következőket mondta, aztán végleg elbúcsúzott tőlünk:
” Hétfőn a családból valaki jöjjön majd be, és akkor elrendezzük a papír munkát ezzel kapcsolatban. Majd utólag megcsináljuk az Önök nyilatkozatát is a boncolás mellőzéséről.”
Mikor eltávozott, odaültünk az elmenni készülő kislányunkhoz és simogatni, csókolgatni kezdtük tűzforró homlokát és a vékonyka kezeit. Olyan tűzlánggal égve küzdött az életéért, hogy azt hittük elég a magas lázban. Néha mikor erősebben, kapkodva szedte a levegőt, még a cső is ki akart csúszni az orrából. Ilyenkor visszaigazítottuk szép fejét a párnára, hogy újból folyamatosan, rendben áramoljon a levegő tovább. Papír zsebkendőket megvizeztünk a csapnál, és azzal törölgettük tűzforró arcát, homlokát, a kezeit, pedig tudtuk, hogy ez már nem segíthet rajta, mert úgysem érez semmit a halállal vívott küzdelmében. Halkan Istenhez fohászkodtam fájdalmamban: „Istenem miért nem én, hisz éltem már eleget. Ő még csak 33 éves. Én már 58 vagyok, vegyél inkább engemet Magadhoz Uram!”
Közben elfogyott az infúzió. A jelzőcsengőt megnyomtam, mire bejött a beosztott nővér, de már nem cserélte le újra. Félóránként visszajött ellenőrizni az állapotát, megnézte a pulzusát a jobb kezén és az infúzió helyett egy injekciót adott be a vénájába. Edina lányom is időközönként érdeklődött SMS – ben a nővére állapotáról:
2006. 06. 30 09: 26: 46
Felértetek már?
2006. 06. 30 10: 14: 53
Ugye nem halt meg?
2006. 06. 30 10: 19: 06
Ugye nem érez fájdalmat?
2006. 06. 30 10: 22: 11
A gyerekek hogy bírják? Mióta eszméletlen? Lát ott titeket?
2006. 06. 30 11: 25: 33
Mond meg neki, hogy szeretem és várjon meg!
Mikor elolvastam ezt az üzenetet, könnyes szemekkel odahajoltam hozzá és odasúgtam a fülébe:
” Kislányom azt üzeni a húgod, hogy várd, meg amíg ideér. El szeretne Tőled búcsúzni. Nagyon szeret.”
Az örök álom felé közeledő Mónikám azonban ezt és semmi mást már nem hallott meg akkor. A két lét határán mozogva már oda igyekezett, ahonnan soha nincs többé visszatérés.
2006. 06. 30 13. 59: 14
Van valami változás?
2006. 06. 30 14: 05: 48
Olasz – ausztriai határ
2006. 06. 30 14: 07: 20
A gyerekeket el kéne vinned a lakásba, nem kellene végignézniük!
2006. 06. 30 16: 04: 22
Gépekkel lélegzik v egyedül?
Közben Katival felváltva félóránként átmentünk az unokákhoz megnézni, hogy mit csinálnak. Bettike akkor volt 6. Dávidka pedig 4. osztályos tanuló. Az ápolónők a pihenőben vigyáztak rájuk. Teát főztek számukra, édességgel kínálták őket. A TV – ben pedig rajzfilmeket nézhettek. Ők akkor igazából a meglepetéstől talán nem is igazán fogták még fel, hogy milyen nagy a baj, hogy Édesanyjuk küzd az életéért. Délután fél négy körül mikor újból bejött az ápolónő és megmérte Mónika pulzusát, hangosan ezt mondta:”Gyorsul a szívverése.” Halkan visszakérdeztem tőle: „Mondja aranyos ez mit jelent?” – „Azt, hogy már nem sok lehet neki hátra.” – Leült mellénk az ágyra és beszélgetni kezdtünk. Én voltam legközelebb a kislányomhoz és pillanatonként felé fordítottam a fejemet, nézve a kapkodó lélegzetvételét. Negyed öt fél körül egyszer csak azt vettem észre, hogy nem látom emelkedni a mellét és a szája is mozdulatlanná merevedett. Odaszóltam a nővérnek:
” Mondja Kedves, ez az, amire gondolok?” – A nővérke odalépett Mónikához és megnézve így szólt:
„Igen: Mónika meghalt. Nyugodtan búcsúzzanak el tőle, mert csak két óra múlva jön az orvos megállapítani a hivatalos halál beálltát”- azzal csendben kiment az ajtón és magára hagyott bennünket a mély bánatunkkal. Mónika ajkai egy pillanatra kinyíltak, halk sóhaj hallatszott, majd talán fél perccel később egy kicsit ismét kinyíltak, aztán végleg becsukódtak. Valószínű az idegek működtek még egy pillanatig. Már nem tudta megvárni, hogy Edina a húga búcsút vehessen tőle. Fél óráig még ottmaradtunk simogatva, csókolgatva kihűlő félben lévő kis testét, majd örökre elbúcsúzva tőle kiléptünk az ajtón. Hátramentem az unokáimhoz a pihenőbe és halkan így szóltam hozzájuk:
„Bettike, Dávidka gyertek ide. Anya meghalt. Megyünk haza.”
A két kisgyerek odajött hozzám és sírva átöleltük egymást, majd elindultunk a folyosón kifelé. Mónika kórtermének ajtaját addigra már becsukták. Fel sem merülhetett, hogy Ők megnézhessék Édesanyjukat holtában. Szótlanul léptünk ki a Kórház ajtaján a bánatunkkal. Mónikánk nincs többé. Elvégeztetett!
ELVÉGEZTETETT…
Szeretett lányom emlékére
Harminchárom év, amit a sorstól kaphattál,
Bizakodva gyógyulásodról álmodoztál.
Gyilkos kór mely megtámadta gyenge testedet,
Kiszemelte magának szeretett Lényedet.
Szemünk láttára fogyatkozott el az erőd,
Megpecsételte a sorsodat és a Jövőd.
Bizakodó Voltál, hogy eljön a gyógyulás,
Erős Leszel újra és lesz majd megújulás.
Hitted, hogy Láthatod gyermekeid felnőni,
Nem kell a halállal Teneked megmérkőzni.
A mosolyodat látom még most is arcodon,
Ott ültél sápadtan a kórházi ágyadon.
Féltő tekintettel nézted gyermekeidet,
Nem felejtem el a csillogó szép szemeidet.
Tudom, akkor búcsúztál el tőlük örökre
Amikor odavontad őket a kebledre.
Megbúvó fájdalmat éreztem a hangodon,
Érezted, fogy erőd és elmész az utadon
Egy olyan világba ahol sötétség az úr,
Ahonnan már nincsen visszatérő jegy retúr.
Pár nap múlva eljött a fájdalmas üzenet,
A halál készül elvenni fáradt lelkedet.
Ott álltunk döbbenten nézve gyötrő arcodat,
Ahogyan izzó testeddel vívtad harcodat.
„Elvégeztetett”. Levegőd végleg elfogyott,
A drága gyermekünk örökre eltávozott.
Harminchárom év, amit a sorstól kaphattál,
A gyógyulásodról hiába álmodoztál.
DRÁGA MÓNIKÁM!
Bárcsak itt lehetnél közöttünk és megláthatnád, hogy a gyermekeid már mennyire megnőttek. Bettike az ősszel megy Főiskolára, Dávidka pedig jövőre fog érettségizni. Ma nem tudok elzarándokolni a síremlékedhez a messze távolból, de rövidesen meglátogatlak, ígérem.
NYUGODJ BÉKÉBEN! SOHA NEM FOGLAK ELFELEDNI.
SZERETŐ ÉDESAPÁD
Gyula. 2014. 06. 30. Hétfő reggel 8:05
