Archívum

 

„LÜTYÖG AZ ORROD FIAM!” EGY KIS NOSZTALGIÁZÁS

„LÜTYÖG AZ ORROD FIAM!”  EGY KIS NOSZTALGIÁZÁS

 

 

 

 

 

 „LÜTYÖG AZ ORROD FIAM!”

EGY KIS NOSZTALGIÁZÁS

 

 

    Csecsemő és picinyke gyermekkorban minden olyan más, mint felcseperedve, serdülő, vagy felnőttkorba érve élni a mindennapjainkat. A kisgyermeknek nincs még veszélyérzete, nem érzi, illetve nem tudja azt, hogy evés után meg kell törölni a száját, mert odaszáradt rá a maradék. Nem tudja azt sem, hogy ha folyik az orra, azt nem visszaszippantással kell eltüntetni, hanem megvan arra az alkalmas zsebkendő, amit erre találtak ki valamikor. Persze idős korban is előfordul efféle csekélység, de az már betudható annak, hogy feledékenyebbé válva nem is veszi észre az illető, hogy valami elfelejtődött.

    Áldott és szép emlékű Édesapám valamikor mesélte azt, hogy elemi iskolás korában órákon át a padban ülve hátratett kezekkel, hangosan kellett ismételniük a „Regulát.” Azt a szabályrendszert, amit a mindennapi viselkedéssel kapcsolatban tenniük kell az életben az embereknek. 14 esztendeje már hogy visszaadta lelkét a Teremtőnek, de még ma is eszembe jutnak a szavai, amiket még akkor is emlékezetből fújt, mert annyira belevésték a fejükbe a tanítók, azok közül is a leg emlékezetesebb, Lajos Pál. Róla később több versében is megemlékezett Édesapám. Volt tekintélye, megsüvegelték a faluban, és ha a gyerek valamiért kikapott tőle a nádpálcával, még otthon is jól elnáspángolták, ha panaszkodva elmerte mondani. „Biztosan megérdemelted, azért kaptál ki!” – volt rá a reagálás. Manapság meg sok esetben beront a szülő és felpofozza a tanárt, mert egyből elhiszi azt, hogy patyolatbecsületességű gyereke ártatlan mindenben, holott ugyanolyan jól tudja, ez nem igaz és mégis…

   Érdekes azonban az is, hogy manapság mintha kiveszőben lennének ezek a viselkedési szokások, ami nem tudom igazán kinek a hibája egyáltalán. Hajlamosak a szülők az Iskolára hárítani, azok meg vissza és ez nem vezet jóra, úgy hiszem. Mi gyerekkoromban nem mehettünk el úgy hazulról, hogy piszkos, vagy szakadt volt a ruhánk még akkor sem, ha csak egy darab volt belőle. Ugyanez vonatkozott a lábbeli viselésére is, mert akkoriban becsülete volt ennek. Manapság már alig van suszter. Talán nem is ismeri mindenki ezt a fogalmat, hisz akkoriban a cipészt nálunk szülőfalumban így nevezték. Manapság sikk még az is, hogy a vadonatúj ruhát készakarva kiliggalják, az én időmben ezért megszólták azt a szülőt, aki esetleg nem vette észre gyermeke szakadt ruháját. Művészlelkek estélyi ruhás emberek között szakadt farmerben jelennek meg, ezzel is sutba vágva az illendőség mindig érvényes szabályait, de tesznek rá magasból, ha valaki észrevételezi ezt.

    Az én korosztályom, ha nem is „Regula” néven, de még kellőképpen megismerte az illemtudás szabályait, különös tekintettel, az idősebb korosztállyal kapcsolatos viselkedésformákra. 65. évemben járva még most sem szégyellem a nálam idősebb hölgyeket „Csókolom” köszöntéssel illetni akkor, ha megfelelő távolságba érek hozzájuk. Modern gondolkodású vagyok „hajlott korom ellenére”, szoktam mosolyogva mondani. Fiatalabbakkal pedig szeretek olyan kölcsönös tiszteletadást megillető viszonyba kerülni, ami azt hiszem, nem feledhető sohasem. Nem várom el a „Csókolomozást” és a „Jónapozást” csak azt, hogy ne menjen el mellettem lesütött fejjel és némán, hanem inkább dobjon felém is egy divatos „Sziát”, vagy a ma megszokott „Cső” köszöntést. Azt szoktam mondani a fiataloknak:” Nem várok el semmi mást, csak annyi tiszteletet, amennyit én adok, akkor soha nem lesz közöttünk probléma!” Hála Istennek jókor szólva, még nem is lett ebből semmi baj.

     Édesapám életében is a példaképem volt Minden téren, halála óta pedig kiváltképpen az. Örököltem már akkor Tőle azt a Hazaszeretetet, amivel adózott Szeretett Nemzetünknek. Tőle tanulgattam, lestem el a versírás szeretetét és az ehhez való kitartást, amellyel kitűnő példával járt előttem. Sokat tanultam az irodalomról, írókról és költőkről, de máig kizárólag Őt tartom a példaképemnek még akkor is, ha lenne valaki, aki nem nézné ezt jó szemmel, vagy nagyképűnek tartana. A Pál Apostol által leírt „Szeretet Himnuszában” megfogalmazottak protestáns családunknak olyan útmutatásul szolgált, amely máig bennem is mélyen gyökeret vert. HIT – REMÉNY – SZERETET, soha nem felejtődik el, akármennyit kapok az Úrtól még a hátralévő életemben.

    Nem is olyan régen Télen találkoztam az egyik Tiszteletreméltó Úrral, akivel megálltunk pár percre beszélgetni. Hideg volt, fagyos szelek jártak és Ő a gallérját is feltűrve, behúzott nyakkal állt, dideregve. Szipogott, közben nem vette észre, vagy igazából nem törődött vele, hogy az orrából lassan kifele indul valami és látványossá válva lógni kezd. Nem volt szívem a nálam idősebb, úgynevezett „Tanult” embert arra felszólítani, amit szokott mondani Édesapám ilyen esetben, ha a gyereknél fordult elő hasonló dolog:

 

„LÜTYÖG AZ ORROD FIAM!”

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2012.07. 16. Hétfő délután 13:29

  

Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2014. augusztus 14. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 868


   


Tetszik