„PACIBILLE” Törzsök Feri bácsira emlékezve

„PACIBILLE”  Törzsök Feri bácsira emlékezve

 

 

 

 

 

 

„PACIBILLE”

Törzsök Feri bácsira emlékezve

 

 

      Őszintén bevallom, világéletemben a matematika nem igazán kedvelt tantárgy volt számomra. Az Általános Iskolában mi még számtan tantárgyként tanultuk, de soha nem kerültem vele baráti viszonyba. Örültem, hogy a 8. osztály végeztével talán azért, hogy az átlagom ne romoljon le, mégis megkaptam, a 4 – es osztályzatot ebből is. Később az Ipari tanuló suliban (Abban az időben még így hívták, a szakmunkás képzés elnevezés csak jóval később honosodott meg. Ismertebb nevén mi csak inasok voltunk) is csak közepesen sikerült remekelnem ebből a tantárgyból, de különösképpen nem érdekelt, mert én a humán tárgyak felé közeledtem mindig.

     Emlékszem, mikor 30 éves fejjel levelező tagozaton a Dolgozók Gimnáziumát elvégezve érettségi vizsgát tettem, csak azért imádkoztam, hogy egy kegyelem kettessel tudjam az írásbeli feladatot elvégezni, mert akkor nem kellett volna már szóbeliznem. Amilyen „szerencsém” volt, naná, hogy egyesre sikeredett ez a próbatétel. Elkeseredésem persze határtalan volt, mert ismerve a matekbeli képességeimet, tudtam, hogy hármasra szóbeliznem lehetetlen feladat. Ugyanis ha átlag kettessel leérettségiztem volna ebből a tárgyból, ezt a jegyet kellett, hogy kapjam a zseniális matematikatudásomra. A szaktanárunk egy nagyon kedves szemüveges, kontyos hölgy volt, aki egyben az osztályfőnöki feladatokat is ellátta nálunk akkor. Több alkalommal is kérdezte már tőlem, hogy mi lehet az oka annak, hogy történelem és magyar tantárgyakból négyes és ötöseim vannak állandóan, matekból pedig majdhogynem bukdácsolok. Minden alkalommal egyetlen válaszom volt csupán erre: „Tanárnő kérem! A történelmet és a magyart szeretem, a matekhoz pedig hülye vagyok, nem értem igazán, éppen ezért nem is nagyon tanulom.”

    Amikor leültem a tétel kihúzása után, igazából akkor tudatosult csak bennem a feladat lehetetlenségének volta, mert bizony eléggé hiányosnak éreztem a megoldáshoz ebbéli tudásomat, amit a pályafutásom során szereztem matematikából. Belevágtam a feladatok megoldásába, de amikor leadtam a vizsgabizottságnak, illetve válaszoltam a feltett kérdésekre is, akkor már tudtam, hogy az ajtón kilépve semmi jóra nem számíthatok. Egy hét gyötrelmes bizonytalanság, amely megelőzte az eredményhirdetést, számomra felért egy idegölő rettenetes időszakkal. Ott ültünk a nagy napon az osztályteremben, és amikor az osztályfőnöknő a nevemhez ért, a szívem olyan hevesen kezdett el dobogni, hogy azt hittem, szétrobbantja a mellemet. Csak akkor mertem felnézni és odamenni elé átvenni az érettségi bizonyítványt, amikor meghallottam a bűvös mondatot, amely számomra most mindennél többet jelentett: „Matematika kettes!”

     Remegő ujjakkal vettem át tőle és halkan megköszöntem, majd szemeimet még mindig lefelé fordítva somfordáltam vissza a helyemre, de azért befelé már boldogan. A bankettot a Hotel Veszprémben tartottuk, ahova egy csokor virággal érkeztem, amit köszönetem jeléül átnyújtottam az osztályfőnök – matek tanáromnak. Mosolyogva vette át és halkan megjegyezte:” Nem akartam ezzel az egy tantárggyal az érettségi bizonyítványát lerontani, azért adtam meg az elégséges osztályzatot.”

    Akkor, eszembe jutottak a kisgyermekkori emlékeim újra, amelyek ismételten felidézték a számtannal kapcsolatos gyötrelmeimet. Törzsök Gyöngyi néni tanította számunkra ezt a tantárgyat és próbálta néhányunk lyukas fejébe bedöngölni azt, amit csak lehetett. Páran ott is gyengélkedtünk ezen a téren, ezért felajánlott egy lehetőséget. Egyedül lakott az Édesapjával, Feri bácsival, aki köztiszteletben álló intelligens ember volt, akkor már nyugdíjasként. A lányának volt kitől örökölni a tudományát, mert talán a legendás Pataki Ferenc országosan ismert fejszámoló művésszel is vetekedett volna a matek tudása.

     Sakkozásban az emlékeim szerint talán nem is nagyon volt ellenfele a Szülőfalumban. Mikor esténként, vagy néha napközben is betért a Kocsmába, akkor mindjárt elkérve a táblát a kocsmárostól, elkezdett ott is játszani egyedül, amíg csak partnere nem akadt. Abban az időben rendszeresen lejátszotta a Népszabadságban benne lévő feladványokat is, amelyeket nagymesterek állítottak össze. Egyszóval, Feri bácsi verhetetlen volt a sakkban is.

     Gyöngyi néni kitalálta azt, hogy akik gyengélkedtek matekból, annak az Édesapja szívesen adna korrepetációs órákat. Természetesen nem volt kötelező, de meg találta jegyezni, hogy majd az osztályzatoknál figyelembe veszi ezt is. Mit volt mit tenni, fogtuk a táskánkat és a megbeszélt időben elballagtunk hozzájuk. A „Suci közben” – mi csak így hívtuk, volt az egyik tanító lakás. (Ma már szolgálati lakásnak hívják, ahol egyáltalán még létezik ilyen.) A ház ugyan nem volt nagy, de elég tágas udvarral és kerttel rendelkezett. Az udvarban voltak disznóólak is a kertben pedig különféle gyümölcsfák. Nem véletlenül említem ezeket, mert nagy jelentőséggel bírtak számunkra. Jó időben az udvaron, ha pedig rosszra fordult, akkor a lakásban folyt a korrepetálási óra.

    Azt hiszem, hogy a százalékszámítással talán még mindig jobban elboldogulok ma is, mintha egy ismeretlenes egyenletet kellene megoldanom. Feri bácsi alkalmazkodva a gazdasági helyzet adta lehetőségekhez, mindig olyan feladatot eszelt ki a számunkra, ami a gyümölcs és hízott disznók állapotával függött össze. Ma már talán megmosolyogtató az, amiket megoldottunk, de a kedves emlékek elhomályosítják azt, hogy néha bizony küszködtünk vele egy darabig. Feri bácsi a lehullott gyümölcsökből minden évben pálinkát főzetett, ebből adódott a megoldás keresése is a számunkra. Hány hordó cefréből és a hozzávalókból, különféle praktikák után, mennyi lesz majd az a pálinka mennyiség, ami a hordókba, vagy az üvegekbe kerül vissza a kifőzetés után. A szisztéma disznóvonatkozásban is ez volt. 2 – 300 kilogrammos, vagy akármilyen súlyú hízóból mennyi zsír, szalonna, sonka, kolbász, tepertő (mifelénk a Szülőfalumban csak töpörtyűnek hívják ma is) lesz majd akkor, amikor a böllér feldolgozza az egészet. Mondanom sem kell, mire mi különféle százalékszámítási és egyéb praktikákkal kínkeservesen kiszámoltuk az adagokat, akkor az „öreg” (háta mögött csak így hívtuk) már megoldva, régóta pontosan tudta az eredményt. Ha nem stimmelt az általunk produkált végeredménnyel az övé, akkor pillanatok alatt felsorolta még a részeredményeket is, bebizonyítva, hogy lenne még mit tanulnunk ezen a téren.

     „Pacibille!” – szólt olyankor, amikor bizony nem stimmeltünk vele, de néha hangoztatta a kocsmabeli sakkparti közben is. Aki azonban kérdően tekintett rá, vagy hangosan megkérdezte, hogy mit jelent az említett kifejezés, annak halkan odasúgta.”Hát ezt sem tudod, fiam? A Pacibille a lófasz, csak finoman mondva. A lónak az a bizonyos billegetője, természetesen nem a kancáé.”

     Drága Feri bácsi! De jó visszagondolni azokra a régmúlt időkre így 61 évvel a hátam mögött, amikor még okított bennünket a matematika tudományára az aktuális saját gazdasági környezetében. A kifejezést az óta őrzőm, Rá is emlékezve és sokszor elmeséltem már a baráti körömben.

„Pacibille!”

Mennyivel szebben hangzik így, mintha naturálisan a hétköznapi otromba kifejezést használnánk egy adott pillanatban.

 

Ifj. Nagy Bálin (Valentinus)

 

Zirc. 2009. 08. 30.

Szerkesztés dátuma: szombat, 2014. augusztus 30. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 473


   


Tetszik