HUDÁK DOKTOR ÚR KÖRJÁRATRA MEGY
Egy igaz orvosra emlékezve
Városi ember számára talán ismeretlen ez a fogalom, de a falun élők, ha ma már ritkábban is emlegetik, valamikor a mindennapjaik részeként ismerték. Szülőfalum három község bizonyos szintű központjaként volt, és van még ma is. A történetem időpontjában csak Bakonyszentkirályon volt körzeti orvos, Cseszneken és Bakonyoszlopon pedig nem. Réges – régen, még a két Világégés közötti időszakban egy fiatal fogorvos érkezett a faluba. Az idők során azt lehet mondani, hogy önképzés, tapasztalatszerzés közben kiváló általános orvossá vált, akit kivétel nélkül mindenki szeretett. Ezt a jóságos Doktor bácsit,(az én gyermekkoromban már a szememben sem volt fiatal) Hudák Józsefnek hívták.
Az orvosi rendelő nem messze volt a falu központjától, ezért mindenki számára megfelelő közelségben akkor, ha valami probléma adódott. Nála nem volt munkaidő, az éjszaka kellős közepén is bátran be lehetett hozzá kopogtatni. Fogta a kopott kis orvosi táskáját és már ment is, bárhova hívták. Akkor még nem voltak orvos írnokok és mindenféle szakmailag kiképzett segéderők a doktorok mellett. Hudák doktor Úrnak is a felesége volt az írnoka, segédápolója stb, mikor mire volt szüksége. Volt, amikor bele is szólt férje munkájába, aki legtöbbször szótlanul eltűrte, de amikor nem tetszett neki a szakmailag vitatható jó tanács, szigorúan összevont szemöldökkel hosszan ránézett mintha azt akarná mondani: Ugyan, kedves feleségem, inkább hallgass, de ne mondj olyat, amihez nem értesz!
Emlékszem, egyszer a nagybátyámék házépítésénél véletlenül egy kőtömb alatt maradt az egyik hüvelykujjam, aminek következménye egy szép lila véraláfutás lett. Fájt nagyon, ezért nem tudtam vele fogni, elmentem a rendelőbe. Körbenézegette, majd eldöntötte, hogy ezt bizony meg kell fúrni. Mint ahogyan már az elején mondottam, eredetileg fogorvos lévén, rendelkezett az ehhez szükséges eszközökkel. Elő a fúrót, ujjamat az asztalra, szemüveg doktor úr szemén és a fúrót nekifeszítette a sérült körmömnek. Egy darabig nem is volt baj, de mikor egy erőteljesebb nyomásnál az elevenbe ugrott a hegye, kezemet elrántva feljajdultam. Lenke Nagyságos Asszony (Így illett Őt szólítani) hangosan rám szólt:
-Ne jajgasson! Ne rángassa a kezét! - Érdekes volt a beszédmodora, mert az e betűt kicsit megnyújtotta és nagyon egyedi kifejezést adott a beszédének. Nem írom ide, hogy mit gondoltam akkor, csak kicsit megszelídítve.( Ha a Te ujjadat fúrta volna át a férjed, akkor Te is ugyanúgy üvöltöttél volna, mint én) Nem mondtam semmit,inkább megtartottam magamnak a véleményemet. Hudák doktor kinyomkodta a köröm alól a besűrűsödött vért és lefertőtlenítve, bekötözve utamra bocsátott.
A falusiak legtöbbször mivel pénz nagyon kevés volt, inkább természetben fizettek az orvosi ellátásért. Pénzt inkább azok adtak, akik iparosok, vagy később bányászok lettek és valamivel többet kerestek az átlagnál. Ki – ki tehetsége szerint tojással, kolbásszal, sonkával, szalonnával, zöldség – gyümölccsel hálálta meg nekik a munkájukat. Édesanyám mesélte, hogy amikor valaki, példánk kedvéért éppen Ő, oda akarta adni, amit a kosárban hozott, Lenke Nagyságos Asszony csak ennyit mondott:
-Vigye csak be Irénkém a speizba, tudja, hogy merre van! –Édesanyámtól és másoktól is tudom, hogy több disznóság és egyéb finomság volt a kamrájukba, mint aki egy szezonban akár 3 – 4 disznót is vágott volna. Nagyon szerényen éltek. Nem volt nekik Televíziójuk sem,mikor már beindult az adás és egyre jobban elterjedt a faluban. Talán rádió sem, de ebben nem vagyok biztos. Nem öltöztek kihívóan, pedig megtehették volna. Talán az egyedüli szórakozásuk az volt, hogy hetente egyszer elmentek karonfogva a közelben lévő Kastélyba,( Valamikor uradalmi épület volt és ez volt az elnevezése a falusiak között) ami abban az időben Mozi és Kultúrházként üzemelt. Annyiban változtattak csak az öltözködésükön, hogy a fehér orvosi köpeny helyett kéket húztak magukra, ez volt az egyedüli öltözködésbeli változtatás. Egy valamit még akkor sem felejtett el soha a Doktor Úr: A kis kopott barna orvosi táskáját oda is magával vitte. Ízig, vérig olyan orvos volt, aki mindig szolgálatra készen állott akármerre járt.
Emlékeim távlatából már nem tudom megmondani, hogy milyen rendszerességgel, talán hetente egyszer, meglátogatta az írásom elején megnevezett társközségekben élő betegeit. Ezt nevezték körjáratnak. Ilyenkor előállott egy lovas kocsi, amit az Elöljáróság biztosított, később a Tsz, aztán odaült a bakra a kocsis mellé, vagy a hátsó ülésre és elporoszkáltak a célállomásra. Szeretett beszélgetni, nem olyan urizáló fajta volt, hogy lenézte volna a kocsist. Mindenről és mindenkiről tudott, nem kellett neki feljegyzés, hisz sok embert már születésétől fogva ismert és gyógyított mindhárom községben. A bakról nem győzött integetni, visszaköszöngetni az embereknek.
Nem tudom, el lehetne – e ma képzelni azt, hogy lovas kocsival menjen át a körzeti orvos, ma már háziorvos a szomszéd falvakba gyógyítani olyan lelkiismeretes munkával, mint ahogyan Ő tette. Előfordult olyan is, hogy nem tudtak számára kocsit küldeni, hanem valaki motorkerékpárral jött érte. Azt hiszik Kedves olvasóim, hogy akkor visszakozott volna? Bizony nem! Komótosan felkapaszkodott a hátsó ülésre és már vágtázhatott is a motorkerékpár zötykölődve az akkor még eléggé rossz állapotban lévő utakon. Portalanított sima utak akkor még nem voltak falvainkban, mint most.
Nyugdíjas éveit élte már, Budapesten beköltözésre váró háza volt, de még mindig szolgált. A gyógyításnak szentelte az egész életét. Néha mikor a régi szép időkről beszélgetünk szülőfalumban mikor hazamegyek, akkor szinte soha nem marad el Dr. Hudák József Körzeti orvos megemlítése. A mi jóságos doktor bácsink emléke örökre megmarad. Drága Doktor Úr! Nyugodjék Békében a csendes nyughelyén!
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 06. 15
U.I. A fényképen az egykori Orvosi Rendelő látható, ami ma már átalakítva Egészségházként funkcionál
