LŐRINCZE LAJOS NYELVÉSZ PROFESSZORRA EMLÉKEZVE SZÜLETÉSÉNEK 100 ÉVFORDULÓJÁN Szentgál, 1915. november 24. – Budapest, 1993. október 11.

LŐRINCZE LAJOS NYELVÉSZ PROFESSZORRA EMLÉKEZVE SZÜLETÉSÉNEK 100 ÉVFORDULÓJÁN  Szentgál, 1915. november 24. – Budapest, 1993. október 11.

 

 

 

 

 

 

 

LŐRINCZE LAJOS NYELVÉSZ PROFESSZORRA EMLÉKEZVE SZÜLETÉSÉNEK 100 ÉVFORDULÓJÁN

Szentgál, 1915. november 24.Budapest, 1993. október 11.

 

   Sajnos személyesen nem ismertem a nagy tekintélyű és tudású Nyelvész Professzor Urat, de egy emlékezetes vitában Ő volt az, aki egykor segített az igazamat bebizonyítani, illetve csak próbált. Hogy miért fogalmaztam így, az majd kiderül az alábbi kis történetem elmesélése után. Két nappal ezelőtt volt a születésének 100. évfordulója és úgy gondoltam, ezzel a kis régebbi visszaemlékezésemmel adózom Lőrincze Lajos személyének és kitűnő munkásságának.

 

 

REJTÉLY A DEÁK NYELV KÖRÜL

Avagy Dr. Lőrincze Lajos nyelvész megpróbál igazságot tenni egy vitában

 

 

      Szépreményű ifjúkoromban egy olyan vitába voltam kénytelen belebonyolódni, amelynek a végére Dr. Lőrincze Lajos nyelvész próbált pontot tenni, levelében elküldött véleményével. 1972 – ben a Mezőgép Zirci Gyáránál dolgoztam vasesztergályosként. Bakonyszentkirályról busszal már kora reggel öt óra körül beérkeztünk, ezért a műszakkezdésig bőven volt időnk beszélgetni, vitázni. Ilyenkor mindenféle téma terítékre került, irodalom, történelem, politika stb. Egy alkalommal azonban komolyra fordult a csendes beszélgetésből induló, hangossá váló vita, mert K. I. munkatársam ésszerűtlenül, makacsul ragaszkodott bizonyítottan téves álláspontjához.

      Valahogyan szóba került a „deák, diák” – nyelv, amelyről azt találtam mondani, hogy a latin nyelv régi magyar elnevezése. Jóformán még ki sem ejtettem a számon, amikor K. I. már közbe is vágott:

-Nagyot tévedsz, mert a francia nyelvet hívták régen „deák” – nyelvnek”- harsogta bőszen felém. Ekkora tévedést természetesen én sem tudtam szó nélkül elereszteni a fülem mellett, rögtön vissza is vágtam imigyen:

-Ne beszélj már bolondokat, hisz közismert dolog volt régen az írástudó emberek körében a latin nyelv ismerete. A francia és német nyelv használata csak később terjedt el hazánkban. Abban az időben biztosan tudom, hogy a latin nyelvet hívták „deák” – nyelvnek. Holnap lexikon segítségével is bebizonyítom neked, hogy nekem van igazam! Egy darabig még győzködtük egymást, de megkezdődött a műszak, mindnyájan mentünk a dolgunkra.

     Este otthon három lexikonban is meggyőződtem az igazamról, majd kijegyzeteltem egy papírra a meghatározásokat. Reggel a nyomaték kedvéért azonban táskámba tettem az Új Magyar Lexikon második kötetét és bevittem az üzembe. K. I. Barátom jóformán rá sem pillantott a bizonyítékaimra és már meg is jegyezte:

-Ez csak egy száraz adat, akkor sincs igazad! Majd én bebizonyítom neked, hogy én tudom jól. Igenis, a francia nyelvet hívták „deák” – nyelvnek. Írok egy levelet Lőrincze Lajosnak és meglátod, hogy engem fog igazolni. Fogadást ajánlok a számodra. Ha elveszítem, akkor kézen állva végigmegyek a műhelyen!

-Rendben van. Állom a fogadást. Ha én veszítek, amit kétlek, akkor én is megteszem. Hogy Tudd, mennyire komoly a részemről, nem tudok kézen állva járni!

      A munkatársaink tanúsították fogadásunkat, ezzel egyelőre zároltuk a vitánkat egy időre. Otthon elgondolkodtam K. I. ötletén és úgy döntöttem, hogy a saját fegyverét fordítom ellene bizonyítékul. Biztos voltam benne, hogy beleszalad majd ezzel a zsákutcába. Volt egy református lelkész apai nagybátyám, aki sajnos 33 évesen tüdővérzésben fiatalon elhunyt 1943 – ban. Annak idején együtt tanult Pápán a Református Kollégiumban Lőrincze Lajossal, a híres nyelvésszel. Személyesen is ismerték egymást és jó barátságban voltak. Lőrincze már akkor, fiatal gimnazistaként is nyelvészkedett és írogatott a Pápai Kollégiumi Lapokban, amelynek Gyula bátyám a szerkesztője is volt több éven keresztül.

       A vitánk eldöntésére tollat fogtam és levelet írtam a híres nyelvészprofesszornak. Két héten belül kézhez kaptam válaszát, amely igazolta az én állításomat a vitatott kérdésben. Levele így szólt:

„…Azt kérdezi, azonos vagyok – e azzal a diákkal, aki egykor ugyanezen a néven a Pápai Kollégiumi Lapokban írogatott. Igen. Nagybátyjával jó ismeretségben, barátságban voltam. Igen kiváló diák s teológus volt, nagy kár érte, hogy olyan fiatalon meghalt. A diák, deák nyelv valóban azonos a latin nyelvvel, én is így tudom. Úgy gondolja, hogy hitetlen ismerőse kettőnknek jobban hisz?

Szívélyes üdvözlettel: Dr. Lőrincze Lajos”

      Másnap sugárzó arccal vittem be a levelet és átnyújtottam vitapartneremnek a következő szavakkal:

-Kezdheted a kézenállást barátom! Itt van Lőrincze Lajos levele, amelyben nekem adott igazat!- Átvette tőlem, csendben elolvasta, majd visszaadva ezt válaszolta:

-Akkor is nekem van igazam. A francia nyelvet nevezték régen „deáknak”. Mondhat akármit Lőrincze Lajos.

    Így történt a nevezetes esemény Zircen, hogy az ország vezető nyelvésze sem tudta meggyőzni hitetlen barátomat. Néha amikor meddő vitákról hallok napjainkban, eszembe jutnak ezek az emlékeim. Néhai nagybátyám szokta mondani hasonló esetekben, Édesapám elmondása szerint: „Félig művelt emberekkel nem érdemes vitatkozni!” Azt hiszem, Gyula bátyám tudott valamit, ami manapság ugyanúgy érvényes. Természetesen ezzel nem akarom megbántani K. I. volt munkatársamat, ha véletlenül kezébe kerülne ez az írásom.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 1993. 05. 23

 

 

 

 

Szerkesztés dátuma: péntek, 2015. november 27. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 874


   



Megjegyzések

Sándor Árpád
hétfő, 2015. november 30. 10:54
Azt hiszem, hogy ha nyelvi vitára kerül sor, még a kevésbé iskolázott emberek között is, a Professzor úr nevét még ők is emlegetik.
Nagy Bálint
csütörtök, 2015. december 3. 06:25
Így igaz, Kedves Barátom!
A baj az, amikor ilyen makacs emberekkel kell vitázni, akiket sehogyan sem lehet meggyőzni-:)))
Safar Bela
csütörtök, 2015. december 3. 11:00
Az embereknek tgudatosítaniuk kellene,hogy csak akkor szóllaljanak meg,ha van mondanivalójuk,és ha az adott témát illetően,meg is tudják azt indokolni értelmes érvekkel.A hallgatás bölcsé teszi őket,egyrészt azért,mert tanulnak az okosabnbtól,másrészt pedig azért,mert,mert nem járatják le magukat a tudatlanságukkal.
Nagy Bálint
csütörtök, 2015. december 3. 14:43
Kedves Béla!
Tökéletesen egyetértek az általad elmondottakkal. Sajnos, mint ahogyan az én igaz mesém is bizonyítja, vannak olyan emberek, akik minden bizonyíték dacára csak szajkózzák tovább a saját álláspontjukat és ez ellen nincs mit tenni.