Archívum

 

DRÁGA ÉDESANYÁM! ÚGY FÁJ, HOGY SZENVEDNI LÁTLAK!

DRÁGA ÉDESANYÁM!  ÚGY FÁJ, HOGY SZENVEDNI LÁTLAK!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Drága Édesanyámra emlékezem egy 8 évvel ezelőtti írásommal-:)))

 

DRÁGA ÉDESANYÁM!

ÚGY FÁJ, HOGY SZENVEDNI LÁTLAK!

 

 

  Ketten vagyunk testvérek. Van egy négy évvel idősebb bátyám, aki Édesapám örökségéből a gazdálkodó géneket örökölte, míg én, inkább a lírikus vonalát követem immár 60. éve. Romantikus lelkem talán éppen ezért is reagált kezdetektől fogva érzékenyebben mindenre. Édesapám halála (1998. június 4. – én tért meg Teremtőjéhez) még szorosabbá fűzte a szálakat érzelmileg Édesanyám és közöttem. Rendszeresen látogatom, hisz csak 16 kilométerre lakik tőlünk a vadregényes kis bakonyi falucska Bakonyszentkirály egy nyugodt kis szegletében. Az időszakoknak megfelelően elvégzem azt a házkörüli munkát, ami éppen soron következik, Ő meg közben megfőzi a kedvenc ételemet. Ne gondoljon senki flancos ételekre, hisz ahogyan már egy Húsvét előtti írásomban is elmeséltem, Nagypénteken kukoricakását „rendeltem” – nála.

     Szülői házunk egy mesterséges kis dombtetőre épült valamikor. Egy több évszázados valamikori gazdasági épület (állítólag szeszgyár volt itt) lett 1948 – 49 – ben családi házzá átépítve. Én már ideköltöztem velük együtt a régi, nagyszülői házból és itt is nevelkedtem. Itt éltem meg a szép, gondtalan gyermekkoromat és szívtam magamba a falu jellegzetesen édes, mindig hazaváró illatát. Itt tanítottak Szüleim olyan Tisztességre, Szeretetre, Hitre, amelyből máig is építkezhetem szerencsémre. Vasárnaponként a református templom Istentiszteletre hívó harangszavának engedelmeskedve elmentünk és meghallgattuk a Nagytiszteletű Úr aktuális prédikációját. Édesanyám még előtte megfőzte az ünnepi ebédet, legfeljebb csak után kellett melegíteni, ha kihűlt egy kicsit. Soha nem tudtam Édesapám életében megköszönni és halála után Szeretett Édesanyámnak sem, amivel igazából tartozom számukra a sok jóért, mit tőlük kaptam.

     Tegnap is útra keltem, hogy a szokásos látogatásomra tiszteletemet tegyem Édesanyámnál, de előtte való nap három szál különféle színű szegfűből csokrot készíttettem az egyik virágboltban. Nem feledkezhettem meg az Anyák napjáról, hisz nálunk ez régtől fogva hagyomány volt már. Korán kellett indulnom, mert ünnepi menetrend lévén reggel fél hétkor, utána pedig csak tizenegy óra körül lett volna autóbusz kicsi falunk irányába. Mikor beléptem az udvarunkba, hangosan felsóhajtottam: Ismét itthol vagyok!

      A kaputól talán 100 méterre van a házunk. Ódon, kopottas, amire bizony ráférne már egy kis karbantartás, de sajnos az anyagi lehetőségeink egyelőre nem engedik meg a felújítását. A lakásban is az egyedüli komfort a konyhában egy falikút, hogy ne kelljen a vizet a már elöregedett tekerős kútról becipelni Édesanyámnak. Fürdőszobára, benti mellékhelyiség elkészítésére sem tellett, hisz mindig szűkében voltak pénz dolgában a Kedveseim. Legnagyobb bánatom mindig az volt, hogy ebben én sem tudtam soha segíteni, mert a földhözragadt anyagiak nekem sem engedték.

      A konyhába belépve megláttam Édesanyámat, aki akkor még hálóingben, fésületlenül állt és ölelésre tárva karjait, majdnem megtántorodott. Megcsókoltuk melegen egymást és a virágot átnyújtva kívántam számára sok boldogságot és egészséget Anyák napján. Szeméből kicsordultak a könnyek, mikor csendben átvette tőlem és ingadozó lépteivel vázába, rakta. Láttam, rajta hogy valami baj lehet, mert halovány volt az arca, szipogott, sűrűn köhögött.

-Mi a baj Idesanyám?

-Mi a baj, Kisfiam? Azt hittem, hogy már nem látlak soha többé. Olyan beteg vagyok, hogy alig látok. Alig aludtam az éjjel valamit, mert állandóan kerülgetett a köhögési inger. Valami nyavalyát megint elkaptam én is.

-Bizony én is egész héten bengás vagyok. Köhögök, fújom az orromat, de hála Istennek más bajom nincsen.

      Közben lassú mozdulataival megcsinálta a fekhelyét komótosan, majd megmosakodott és megfésülte gyönyörű, őszes haját és felöltözködött. Beszélgettünk, közben megreggeliztem. Ott ült velem szemben az asztal egyik oldalánál egy karosszékben és mesélni kezdett:

-Tudod Kisfiam, egyik nap kaptam egy nagy csokor tulipánt az egyik ismerőstől a faluban. Gondoltam, kiviszem a temetőbe Apádra, a sírjára. Fel is öltözködtem, bezártam a konyhaajtót és a botra támaszkodva elindultam az udvaron a kapu felé. Már éppen odaértem, amikor elment a szemem világa és a bot is kiesett a kezemből. Még annyi időm volt, hogy bele tudtam kapaszkodni a kisajtóba. Előtte láttam, hogy az unokatestvéred a Sanyi kint van az udvaron (a házuk ott van a kapunkon kívüli szomszédos telken. Édesapám bátyjának fiáról van szó) és valamit dolgozik. Kiabálni kezdtem neki azt, hogy Sanyi gyere, segíts bemenni a házba. Sajnos valamiért nem hallotta, de az is lehet, hogy a kiabálásom is olyan halk volt, hogy azt tényleg nem hallhatta meg.

     Nem tudtam mit tenni az erőm elhagyott, mindenképpen vissza akartam menni a házba. Képzelheted Kisfiam milyen látvány lehetett szegény Anyád. Négykézlábra állva tudtam felvánszorogni, mert nem egyenesedett ki a derekam. Szerencsére a látásom visszatért, de éreztem, hogy a vérnyomásom megint felszökött.

-Volt legalább orvosnál Idesanyám?

-Majd jövő héten felmegyek, úgyis fogyóban vannak a gyógyszereim.

-Ezzel nem szabad játszadozni Idesanyám, hisz nagyon jól tudja, hogy már egy apró probléma is sokat számíthat a maga korában.

-Nem számít. Jó lenne már ott lenni Apád mellett a temetőben-, azzal kipotyogtak a könnyek szép szemeiből.

      Felálltam az asztal mellől és hozzálépve átöleltem, megcsókoltam a Drága orcáját, majd így szóltam hozzá gyengéden simogatva:

-Ne siessen Maga még Idesapám után, hisz nekem szükségem van a féltő – aggódó szeretetére és én is itt vagyok még, hogy szerethessem minél tovább. Hisz ma az Édesanyák napja van, örülni kellene és nem bánkódni. Erre gondoljon, semmi másra. Az orvoshoz, meg tessék csak elmenni és megnézetni, hogy mi rendetlenkedik már megint ott belül.

     Hálás szemekkel rám tekintett mikor válaszolt:

-Jó van Kisfiam, majd hétfőn fölmegyek, vagy a Gyulával fölvitetem magamat az orvoshoz, ne aggódj.

      Közben szorgoskodott a konyhában, néha megszédült és egy pár percre leült pihenni. Resztelt csirkemájat és húslevest ettünk. Csendben falatoztunk, közben föl – föl tekintettünk a tányérból egymásra. Láttam az arcán azt a szerető csillogást, ami nagyon hiányozna, ha már nem lenne. Búcsúzáskor még miközben megcsókoltuk egymást, ezt mondtam:

-Idesanyám úgy készüljön, hogy jövő vasárnap Pünkösd első napján jövök legközelebb. Akkor együtt megint elmegyünk a templomba Istentiszteletre. Addig meg nagyon vigyázzon magára! – azzal, gyors lépteimmel elindultam a buszmegálló irányába. Nem néztem vissza, mert a szemeim benedvesedtek. Nem akartam hogy lássa rajtam azt, hogy mennyire aggódom érte. Nekem Ő nagyon sokat jelent, mert én Őt nagyon szeretem. Legszívesebben hangosan felkiáltottam volna, hogy az egész falu lakossága meghallhassa:

 

DRÁGA ÉDESANYÁM!

ÚGY FÁJ, HOGY SZENVEDNI LÁTLAK!

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2008. 05. 04

 

 

Szerkesztés dátuma: szerda, 2016. május 18. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 1,580


   


Tetszik