APAI NAGYAPÁM I. VILÁGHÁBORÚS
KARÁCSONYI KÉPESLAPJAI 1914 ÉS 1915 - BŐL
Apai Nagyapám Nagy Sándor, mindig előszeretettel beszélt a háborús élményeiről. Érdekes módon nála is erősebbek voltak azok az élmények, emlékek, amik még az úgynevezett, (legalábbis az én időmben) tényleges katonai szolgálat alatt történtek. Abban az időben, a KUK (Osztrák – Magyar Monarchia, Császári és Királyi) hadsereg katonáiként természetes volt, hogy a szolgálati nyelv német, éppen ezért származástól függetlenül a legfontosabb szavakat meg kellett tanulni ahhoz, hogy ebből ne legyen problémájuk. Annyira sikeres volt az akkori nyelvlecke, hogy még 1966 – 68 között is emlékezett a fontosabb német szavakra. (Ekkor voltam katona Pápán, a repülőtéren). Mikor szabadságon, vagy eltávozáson voltam, minden alkalommal meglátogattam és akkor újból mesélni kezdett. Annyira beleélte magát sokszor, hogy a konyhában felkapta a seprűt és olyan peckesen mozogva, elvégezte a puskafogásokat, miközben hangosan vezényelt a valamikor belevésett német vezényszavakkal. Szerettem a házuk padlásán (Édesapám Szülőháza volt valamikor) kutakodni, ahova egy zárt kis helyiségből falépcsőn lehetett feljutni. Egyszer is így történt, amikor a tető, ahogyan lehúzódik a padlás udvar felőli szintjére, felfedeztem egy tokban lévő puska bajonettet (szurony) eldugva. Nézegettem egy darabig, aztán levittem Öregapámhoz, (mi így szólítottuk akkoriban) aki mikor meglátta, kézbe fogta és így szólt: „Hol találtad fiam? Már olyan régen kerestem, mikor a múltkor Imre Sándor bátyáddal a régi szép időkről beszélgetve szóba került. Ezt még az olasz frontról hoztam haza annakidején”. Elmeséltem neki, hogy merre volt eldugva, ahol felfedeztem, majd addig könyörögtem neki, amíg nekem nem adta. Persze előtte megjegyeztem, hogy már Édesapám is odaadta az övét, amit a Második Világháborúból a Dontól hazatérve magánál tartott. Elérzékenyülve nyújtotta át, de láttam, hogy a szemei kicsit megnedvesednek, hiszen végigszolgálta vele a háborús időket addig, amíg tartottak a harcok. Elmesélte azt is, milyen keserves volt abban a tudatban átvészelni a frontot, hogy talán sohasem láthatja a Családját, kiskorú gyermekeit, akik éppen a háború előtt születtek. Három fiúgyermeke volt, közöttük az Édesapám, harmadik gyermekként született 1914. 09. 03 - án.
Mikor 1918. Június 20 – án megkezdődött a visszavonulás a Piavénál a folyó bal partjára, számukra tulajdonképpen véget is ért a háború.
Édesapám, a „Hol van már a paraszt” – című életrajzi könyvében Nagyapám hazatéréséről így ír:
„Arra is emlékszem, mikor Édesapám végleg hazajött a háborúból. Még akkor nem jártam iskolába. Az utcán futkároztunk, hát látjuk ám, hogy Németfalu felől jön két katona! Egészen közel voltak már. Beszaladtunk a kerítés mögé Hát az egyik mihozzánk kanyarodik be! Futás… Hátul bújtunk el, a pajtában, a porta végén. Egyszer csak kiált édesanyám: „Gyertek elé! Megjött apátok a háborúból!” csak néztünk rá: ki ez az ember? Évekig nem láttuk, ugye… Az olasz frontról jött meg a háború végén, egy Cseszneki bajtársával. Volt az orosz, a román fronton is, Erdélyben meg Olaszországban is, és olyan szerencséje volt, hogy még csak meg se sebesült! Hazakerült. Mondogatta is anyám: „Jók legyetek, mert estére apátok itthon lesz!” Vártuk mi, de nem tudtuk kit. Míg le nem vetette a katonaruhát, féltünk tőle, aztán megszoktuk.”
Talán kicsit furcsának tűnik, hogy ennyire elidőztem a történetben a címben jelzettektől, de ez is hozzátartozik a lényeghez. Édesapám halála után minden kézirata hozzám került, ezek között találhatóak úgynevezett kordokumentumok is. Például két tábori levelezőlap annak idején. Az egyik 1914, a másik pedig 1915 - ben érkezett Nagyanyámhoz Karácsonykor a frontról és a küldője ki lehetett volna más, mint szeretett Nagyapám. Lehetőségük nyílt arra még a háború idején is, hogy ne feledkezzenek meg a szeretteikről és hallassanak magukról valamit, hogy élnek, jól vannak, mikor a bajtársak sorban dőltek ki mellettük a harcok során. A tábori posta legtöbb esetben el is juttatta azokat a címzettekhez. Ez a két levelezőlap egy kis kuriózum azokból az időkből, de nekem nagyon kedves emlék és féltve őrzöm a családi archívumomban. Gondoltam, most éppen aktuális erről beszélni, Karácsonykor, mert ekkor Nagyapámról is megemlékezem.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2016. 12. 24. Karácsony Szent Este Napján, Szombaton Délután 13: 05
