Archívum

 

EGY KIS NOSZTALGIA TÚRA GYŐRBEN 45 ÉV MÚLTÁVAL 2009. 08. 25. – ÉN.

EGY KIS NOSZTALGIA TÚRA GYŐRBEN  45 ÉV MÚLTÁVAL 2009. 08. 25. – ÉN.

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY KIS NOSZTALGIA TÚRA GYŐRBEN

45 ÉV MÚLTÁVAL 2009. 08. 25. – ÉN.

 

 

       Győr a vizek városa, mindig is nagyon kedves volt nekem. Már fiatalkoromban Általános Iskolásként megszerettem, hisz rokonaim is éltek ott, akiknél többször nyaralni voltam akkoriban. Újváros, akkoriban Gorkij városként is hívták egy időben, a Rábca kanyarulatánál a védő töltés alatt terült el. Mint egy kisebb fajta falu, olyan hangulatot árasztott akkoriban. Mariska Nagynéném az Újító utcában lakott egy kis másfél szobás lakásban, amiben még nem volt bevezetve a víz. Az utca túloldalán volt egy nyomós kút, abból hordtuk be a vizet vödörben. Emlékszem számtalanszor szólt nekem is, hogy hozzak be egy Ampa vizet. Legelőször értetlenül bámultam rá, mert ezt a kifejezést nem ismertem még.

      Győr ugyanis valamikor németnyelvű település is volt és valamilyen nyelvjárásában hívták így a vödröt, mondta Ő. Lehet, hogy pontatlanul emlékszem a kifejezésre, mert a szótárban nem találtam ilyen meghatározásként a vödröt? Egy ötlettől vezérelve azonban megnéztem a fordítóban és csodák csodája, érdekes módon, angol nyelven hívják így az ominózus edényt. Mariska néném ezek szerint németnek hitte volna a vödör angolszász nyelvű nevét? Már soha nem tudhatom meg, hisz örök álmát alussza a temetőben.

      1962 – ben kimaradtam az Általános Iskolából és a szüleim beírattak Győrbe a 400 – as Ipari Tanuló Intézetbe vasesztergályos tanulónak. Akkor még így hívták, később változtak Szakmunkás képzőkké az Intézmények. Kollégiumba (Bentlakónak) nem sikerült bejutnunk, ezért Mariska néném odavett bennünket albérlőnek Sanyi unokatestvéremmel, aki szintén az esztergályos szakmára nyert felvételt ugyanebbe az iskolába. Szép két évet éltünk ott a Telepen (Így is hívták Újvárost) a jóságos Nagynéném oltalmazó szárnyai alatt.

     Az Újító utca végében magasodott a lakótelepet egyik oldalról körülvevő magas töltés, azon túl pedig egy barátságos kis nádassal körülvett halastó volt, ahol lehetett is a lányokkal romantikázni. Hajtotta a fiatal véremet az ifjúság lendülete, éppen ezért sokat tudnának mesélni a jótékonyan körül fogó nádas rejtett zugai, ahol félre lehetett vonulni és zavartalanul eltölteni az időt… Szívesen ismerkedtem a környékbeli hasonló korú csinos lányokkal, Sanyi meg inkább hódolt a foci iránti szenvedélyének a környékbeli srácokkal. Tehetséges labdarúgó lett belőle később,(nekem ehhez két ballábam volt) aki egy ideig idehaza a Zirc Dudar csapatában is játszott és felsőbb sport osztályokba hívták, de nem ment el. Emlékeim szerint talán valamikor 1964 – ben kiöntött a Rábca és el kellett költöznünk, mert vendéglátónknál is beáztak a ház falai. Mariska Néném átmenetileg beköltözött Szigetbe (Az egyik lakótelep viszonylag nem messze a Teleptől) a nevelt fiához Nagy Károlyhoz, aki ott lakott egy betonrengetegben, a ma is meglévő Radnóti utcában. (Egyébként üzemi gyakorlatra az Iskolától a Szerszámgépipari Művek Győri Célgépgyárához kerültünk, ahol Ő volt az esztergályos részlegnek az egyik művezetője.) Mi Sanyival egy kicsit beljebb a városközponthoz találtunk egy albérletet Józsi bácsinál, de ez már egy másik történet tárgyát képezi, mert annyira érdekes.

     45 év telt el az óta, de az emlékeim cseppet sem halványultak a hosszú évtizedek során. Ha belegondolok abba, hogy akkor még 16 évesen, gondtalanul éltük ott a mindennapjainkat, ma meg már több mint egy éve nyugdíjasként nosztalgiázom, elgondolkodtató a dolog. Évek óta terveztem már, hogy egyszer majd végigjárom gyalog a belvárostól ki Újvárosig azt az utat, amelyet egykoron annyiszor megtettem már. Kíváncsi voltam arra, mennyit változott Győr azon a területen, ahol az óta sem jártam. A városban voltam már sokszor, de csak a belvárosban és környékén, de a Telepen nem. Végre elérkezett az – az idő, amikor a meteorológiai viszonyok is kedvezőek voltak ahhoz, hogy eső nélkül megússzam a tervezett kirándulást.

      2009. augusztus 25. – én felültem Zircen a Győr felé menő legkorábbi autóbuszra 6.30 - kor és már 8 óra magasságában meg is érkeztem Arrabona (a mai Győr római előde.) buszpályaudvarába. A vasúti aluljárón áthaladva kijutottam az Állomásépületbe és onnan már a Városháza előtti útkereszteződésnél átkelve a Baross út elejére jutottam. Megcsapott az ódon utca ismerős hangulata még akkor is, ha már teljesen átalakult az évtizedek során. A sétálóutcában lévő üzletek szinte teljesen kicserélődtek. Az áruház helyén valami vendéglátó egység volt, aminek a kerthelyisége belenyúlt a járda síkjába. Ráérős emberek üldögéltek ott hideg italaikat fogyasztva, az egyre elviselhetetlenebbé váló korai melegben. A járókelők nyáriasan felöltözve, a hölgyekre talán jobban illik az a kifejezés, hogy kivetkőzve, mert lenge bájaikkal megigézték a férfiemberek szemeit, ahogyan nem győzték figyelemmel kísérni az elővillanó formás idomaikat.

      A második útkereszteződésben egy kör alakú hatalmas kőedényszerű alapon egy félbevágott csónakban, patinás bronzszerű hajósember tartotta két kezével a balra lenyúló evezőlapátot. A padon ülve, a lábait hanyagul széttárva bepillantást engedett mindenki számára a nem létező gatyából elővillanó férfiasságára, ami ennek ellenére sem keltett hivalkodó benyomást az emberekre. A járókelők, magam is mosolyogva haladtunk el a modern felfogású, prüdériától mentes szobor mellett és kattogtattuk a fényképezőgépeinket.

     Az utca végén balra fordulva rövidesen odaértem az ódon Karmelita templomhoz és mellette elhaladva jobbról megpillantottam a Hídtól jobbra elterülő vár megmaradt épületeit. A vár tövénél 8 darab megmaradt ágyúkból kiállított kis fegyverarzenálnál megálltam egy pillanatra, majd a kettős híd első íve alatt gyönyörködni kezdtem az ezernyi leszállt galambcsapatban. Felmentem a hidakra és megcsodáltam a Rába fenséges folyását, amely a napsütésben aranyló színben ragyogott. Átkelve a folyón továbbmentem, elhagyva a valamikori SZTK épületét és rátértem a Sziget nevű lakótelep irányára és nemsokára megtaláltam a Radnóti Miklós utcát, ahol valamikor Karcsi bátyám lakott. (Az írásom elején már említett esztergályos művezető) Az utca végétől jobbra terül el a Dózsa focipálya. Arra emlékeztem 45 év után is, hogy mellette kell jobbra menni és akkor az irány már a keresett célom, régi emlékeim színhelye. Az utcákra már nem nagyon emlékeztem ezen a tájon, de azt tudtam, hogy a Rábca töltése mindig jobbra kell, hogy essen, akkor előbb utóbb odaérek Újvárosba.

     A Nap egyre melegebben sütött, a magammal hozott félliternyi jégbehűtött szódavizem is már eléggé langyosodni kezdett mikor meghúztam többször. Számításaim szerint már mentem eleget ahhoz, hogy lassacskán célba kellene érnem, de nem úgy történt. Tudtam, hogy nem tévedtem el, mert mindig a töltés közelében jártam, amely követte a Rábca folyását. Mit volt mit tenni, felmentem a tetejére és alaposan körülnéztem. Megelégedéssel nyugtáztam a felismerést, hogy jó irányba tartok. Ugyanis megpillantottam a jobbra kanyarodó folyó ívét, amely emlékeztetett arra, hogy a kanyartól balra van a lakótelep, ahol 2 évig éltem. A Rábca sajnos eléggé ki volt apadva a nagy melegben, de a partjain lévő fák nagyon gyönyörűen zöldelltek most is. Pár darab korhadozó halászcsónak is ki volt kötve, emlékeztetve arra, hogy jobb napokat látott idejükben vígan eveztek vele a hullámzó, vagy békésen rohanó vizében. Természetesen a fényképezőgépemet elővéve többszörösen is megörökítettem a csodálatos látványt. Mikor megpillantottam a töltés tetejéről a katolikus templomot is, akkor már semmi kétségem sem volt a felől, hogy ott vagyok, ahova igyekeztem 45 év után.

    A töltésről levezető útról leballagtam és keresni kezdtem azt az utcát, amely oly elevenen élt az emlékezetemben. Szerencsém volt, mert a harmadik kereszteződésnél megpillantottam a névtáblát. „Újító utca.”Örömömben csaknem felkiáltottam, mert pont ezt kerestem. Úgy látszik ezt nem érte el a rendszerváltás utáni utcanév csere, megmaradt a réginek. Körülbelül tíz méter után odaértem ahhoz a kicsinyke házikóhoz, amely emlékeimben úgy beleivódott, hogy egyből felismertem. Igaz hogy át volt alakítva, de engemet ez sem tévesztett meg. Éppen felvételeket készítettem róla, amikor az utca másik oldalán kinyílt az udvarra néző kisajtó és egy idős hölgy lépett ki rajta. Illedelmesen köszönve bemutatkoztam és elmondtam, hogy 45 évvel ezelőtt emlékeim szerint itt laktam 2 évig. Kérdésemre a hölgy elmondta, hogy Ő is ismerte Mariska nénémet, aki kissé rekedtes hangon beszélt mindig. Rábólintottam, mert valóban hangszál problémái miatt csak így tudott beszélni. Elmosolyodott a hölgy akkor is, amikor megmutattam neki azt, hogy hol volt a háza előtt az utcai nyomós kút, ahonnan sok vödör vizet bevittem annak idején. „Jól emlékszik, valóban ott volt” – mondta a néni.

     Egy darabig még beszélgetetünk és megerősítette az emlékeimet abban is, hogy annak idején az utca végénél lévő védő töltésnél mindennaposak voltak a kártyacsaták a telep férfilakosai között. Arra is emlékeztem, hogy volt ott egy láb nélküli kis négykerekű kocsin ülő rokkant ember, aki pár forint használati díj ellenében szokta kölcsönözni a kártyát számukra. A beszélgetés végén elbúcsúztam tőle és felmentem a töltés tetejére, ahonnan kitűnő rálátás volt a lakótelepre és a mögötte elterülő gyönyörű halastóra. Természetesen itt is sok felvételt készítettem mindenről, amit érdekesnek tartottam, a kissé szelesre változó meleg időben hullámzó tavacskáról pedig egy videoklip is tanúskodik. Sokáig gyönyörködtem az elém táruló látványban, a hullámzó halastóban, a körülölelő nádasban. Még egy úszó vadkacsát is sikerült lencsevégre kapni, pedig a tó másik végén pancsikázott méltóságteljesen. Nehéz szívvel vettem búcsút a tájtól, a lakóteleptől, hisz életem bimbózó első szerelmei is visszaköszöntek a hajladozó nádszálakat látva.

      Visszafele már természetesen helyi járatos busszal tettem meg az eléggé tetemes mennyiségű utat. A „Húspiacnál”, most „Virágpiac” a neve, leszálltam és éhemet, szomjamat oltva finom sült kolbász ettem, hozzá jéghideg ásványvizet ittam, hogy tovább tudjam még folytatni a betervezett nosztalgia városnézésemet.

Lementem a Rába partjára, ahol rengeteg vadkacsa illegette magát a parton és úszkált a folyóban a nézők, főleg a kisgyermekek legnagyobb örömére. Közöttük testvériesen elvoltak a galambok is, nem félve tőlük egy cseppet sem. Életemben még ennyi vadkacsát egy csomóba nem láttam, habár Gyulán a várral szemközti gyönyörű tóban is elég sok úszkált mikor Húsvétkor pár napig ott vendégeskedtem. Vidám úszkálásuk, parton való korzózásukat természetesen Győrben is megörökítettem emlékül.

    Az idő már kezdett kissé szorítani, de azért még kimentem a Duna – kapu térre és ott is körülnéztem elég alaposan. Természetesen itt is kattogtattam a fényképezőgépemet, mert ki tudja mikor lesz ismét alkalmam erre járni. A Rába partján két forgalomból kivont hajótest volt lehorgonyozva, amely vendéglátó egységként szolgált tovább. Visszafelé ismét a Baross úton mentem végig és lefotóztam a Városházát és a szemben lévő oldalon a csodálatos szökőkút együttest, amely mellett gyönyörű virágok illatoztak. Átmentem a vasúti hídon és gyönyörködtem az Állomásépületben és mögötte a síneken hosszan elnyúló szerelvényekben, valamint a buszpályaudvar látványában. Kissé szomorúan szálltam fel az autóbuszra, hisz egy nagyon szép nap emlékeivel gazdagodva hagytam itt újból Arrabonát, a régi szép várost.

 

Győrben készült videóim az alábbi linkekre kattintva megnézhetők:

 

https://www.youtube.com/watch?v=7wvYZ2b0Uho

https://www.youtube.com/watch?v=98O_bGB8yEQ

https://www.youtube.com/watch?v=EX02pfhBnCQ

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2016. 02. 21.

 

A többi fotó az írással együtt megtekinthető az alábbi linkre kattintva:

 

 

https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/media_set?set=a.1148093668558608.1073742188.100000739572377&type=3&pnref=story

 

 

 

Szerkesztés dátuma: kedd, 2017. február 21. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 616


   


Tetszik