EGY NAP ÁPRILY LAJOSSAL SKÓCIÁBAN
Egy rövid epizód Nagy Gyula fiatalon elhunyt Bakonyszentkirályi református lelkész életútjából
Skócia. St. Andrewws. 1935. 11. 16
Nagy Gyula a Pápai Református Teológia Akadémia elvégzése után az 1935 – 36 – os tanévben ösztöndíjjal Skóciába, St. Andrewsbe ment egy évre, egyetemi továbbképzésre. Novemberben Áprily Lajos költő, műfordító, nyugat – európai tanulmányutat tett a Baár – Madas Budapesti Leányiskola megbízásából. Meglátogatta a St. Andrews – i Egyetemet, ahol magyar diákok is tanultak. A hivatalos programja közben megtudta, hogy itt tanul egy Pápai ifjú teológus, aki maga is foglalkozik versírással és műfordítással. Kérésére Nagy Gyulát november 16 – án mentesítették a napi foglalkozások alól és az egész napot együtt tölthették.
Emlékeiről a fiatal lelkész később így mesélt a családjának, amit Édesapám elbeszéléseiből ismerek, természetesen nem szó szerint, de mégis idézve Őt:
„Hideg, borongós, nyirkos idő volt aznap, ezért a szobában a meleg kályha mellé telepedtünk le a padlón lévő szőnyegre. Beszélgettünk az iskoláról, a Pápai Főgimnáziumban eltöltött esztendőkről, de mindig visszakanyarodtunk a költészethez és a műfordításhoz. Élénken érdeklődött, hogy milyen verseket szoktam írni, mely költőktől fordítottam eddig. Elmeséltem, hogy a Pápai Kollégiumi Lapok – c. újságban jelentek meg verseim, fordításaim. Ezekkel több iskolai pályadíjat is elnyertem. Kozma Andor 1928. június 17 – i levelében melegen gratulált „Az ének és a nyíl” – c. Longfellow fordításomhoz. Egyébként tőle ültettem át magyarra a legtöbb verset.
Áprily Lajos nem elégedett meg azzal, hogy csak meséljek az életemről, hanem arra kért, hogy az egyik Longfellow fordításomat, ha lehet, mondjam el. Kérésének eleget téve elmondtam a nagy amerikai költő „Pirkadat” – c. versét, amely a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. januári számában jelent meg:
PIRKADAT
/Longfellow után/
Szellő kél benn a tengeren,
-Homály, köd illan nesztelen .-
Alvó hajósra rákiált:
„Elmúlt az éj, munkára hát!”
A part mentén végigriad:
„Hagyd álmodat, már megvirradt!”
Zengő erdőt így kelteget:
„Bontsd zászlódat, a selymeset”!
„Kit rejt mélyén lombos magány,
Ébredj, csapj dalba kis madár!”
A vén kakashoz ez szava:
„Az ébresztőt, öreg koma!”
Ringó arany kalász felett
Hajnalt dalol, míg ellebeg.
Beszól a toronyablakon:
„Hirdesd: a nap az ormokon!”
A sírlakókhoz így susog:
„Nyugodjatok!... Nyugodjatok!...”
A költő a fordításomat figyelmesen végighallgatta, majd a következőket fűzte hozzá:
„Kedves öcsém! Azt hiszem, hogy Kozma Andornak nem véletlenül volt jó véleménye a fordítói leleményességedről. Longfellow az amerikai költészet nagy öregje, ezért fordítani sem egyszerű feladat. Nagy gyakorlatot kíván, aki hozzányúl, de te ezt a feladatot remekül megoldottad. Ennek alapján én is csak gratulálni tudok neked. Haladj tovább ezen az általad megkezdett úton, érdemes!”
A továbbiakban úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy csak repültek az órák és a percek. Közeledvén a búcsú ideje, azt kértem tőle, hogy mondja el a „Tavasz a Házsongárdi temetőben – c. költeményét. A verset végighallgatva azt gondoltam magamban: Itt ülök közvetlen közelségben egy ismert költővel, aki csak nekem mondja el a versét. Szinte hihetetlen, soha vissza nem térő alkalom a számomra. Hála az Istennek, hogy a sors most vezérelte őt ide.
A vers így szólt:
TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN
Apácai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.
Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S a dallamot karral kísérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a sötétség tenger –árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.
Aletta van de Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.
S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…
A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet – nak megköszönjem.
Az idő lejárt, Áprily Lajosnak mennie kellett. Búcsúzóul egy St. Andrews – i képeslapra az alábbi sorokat írtam, amelyet a költő ellátott kézjegyével:
Emlék, 1935. nov. 16 – ról, amikor Áprily Lajos meglátogatott és vendégem volt egész nap.
Áprily Lajos”
Az akkor 25 éves református lelkész évekkel később is jó emlékekkel telve gondolt az együtt töltött órákra. 1943 – ban bekövetkezett korai haláláig szüleinek, testvéreinek annyiszor elmesélte, hogy szinte betű szerint tudták megőrizni ezt a szép emléket Skóciából.
A féltve megőrzött levelezőlap jelenleg abban a családi archívumban található nálam, ahol Nagybátyám és Édesapám irodalmi hagyatékát tartom.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 07. 10